Ma
2011 szeptember 9. | Szerző: vidékilány
“Azt hiszem, téged Isten küldött hozzám.”
“Segítenél? De hiszen már kétszer…”
Hazafelé jöttem a bicikliúton. Mögöttem alig-neszt hallatva gurult valami. Csendben lehúzódtam, gondolva, elektromos bicikli halk zaja. Szemem sem rebbent, amikor a királykék Audi ellebbent mellettem. Mosolyogva követtem.
Kis idő múlva, még mindig az úton gyalogolva, a mellettem vágtató főút egyik tovasuhanó autójából derékig ablakból kilógó férfi vigyorgott rám. Tapsolt.
Alvási kényszerem folyton megszakítódik. Álmok, lemerülő telefon és érkező SMS zaja hosszabbítja tudatom hasadását.
Feladtam.
Egy hosszú hétvége rövidre fogva
2011 szeptember 8. | Szerző: vidékilány
Normal
0
21
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;}
Nem is tudom pontosan, hogyan jött az ötlet. Talán, mert G. annyit
mesélt nekem arról a grillteraszról, a városnéző kis vonatról, és olyan
hihetetlennek tűnt mindaz, amit meséltek, hogy úgy éreztem, ezt nékem is látni
kell.
Korán indultunk, és azt hiszem, G. szabályosan rettegett, hogy az M0 úgy be
lesz dugulva, hogy ott fogunk ülni a legnagyobb kánikulában órákat az
autópályán, és se tőled, se hozzád… Ehhez képest viszonylag hamar, már egy
órakor Debrecenben voltunk. De ne szaladjunk úgy előre.
Egyszerűen csodás volt a napfelkelte az autóból, közel Csornához. Az enesei
elkerülőt már nagyon régen készítik, és amióta utoljára láttam, egészen sokat
haladtak. Mindenesetre az a szakasz volt az egyik legjobb minőségű út. Persze! Hiszen
még új. 😀 😀 😀
Győrnél fel az autópályára. Kerültük a kamionokat feszt. G. mondta, hogy
Budapesten túl majd alig lesz forgalom, és hittem is, nem is. Utoljára akkor
voltam Debrecen közelében, amikor a Mama meghalt, az öt éve volt, és hajnali
kettőkor indultunk akkor. Nem igazán emlékeztem, hogy mekkora volt a forgalom.
Az volt az utolsó utam Apuval. De most nem erről van szó. Pest, pontosabban
Buda előtt egyszer álltunk meg, G. lemosta még egyszer a visszapillantó
tükröket, azután neki a körgyűrűnek. Abszolút szerencsénk volt, nagyon simán
végigértünk rajta. És az M3-on már az idegen helységek neveit ízlelgettem. Jól
esett, ahogy a reggeli kávé is a babati megállónál. Azt hiszem, utána Polgárnál
álltunk meg még egyszer. Babattól Polgárig előre ültem, és V. vezetett,
hogy G. pihenhessen egyet. Majdnem megfulladtunk a melegtől az autóban. Az idei
nyár egyik legmelegebb napja volt, és rólunk szó szerint szakadt a víz. Jót
derültünk rajta, hogy V. már megint nem látta a Tiszát, mert éppen ő vezetett,
amikor áthajtottunk felette, és ez eddig minden alkalommal, amikor arrafelé
jártak, így volt.
Amikor Debrecenbe értünk, Andrea, azaz fő irányítónk, a kölcsönbe kapott GPS
rögtön aktiválta magát, és nem csak azt hajtotta megállás nélkül, hogy
“túl gyorsan mész.” 😀
Még vagy negyven kilométert mentünk, ki a határszélig, abba a faluba, ahol
az apánk született. Ha már eldugjuk az orrunkat Debrecenig, az a néhány
kilométer már jóformán semmi, és G.-ék mostanában nem szándékoznak arrafelé
menni, tehát evidens volt, hogy megnézzük a falut… és ezúttal megkeressük a
szülői házat, amit még az én gyerekkoromban eladtak a nagyszüleim, amikor a
nagybátyámhoz költöztek Pécsre.
Anyukám úgy indított útnak minket, hogy ha ott vagyunk a faluban, hívjuk
fel, majd ő eligazít minket. Igaz, öt éve én is elmentem Apuval a házhoz, de
már nem emlékeztem, merre kell menni. Megálltunk a kocsmánál, G. belépett,
üdítőt vett, és megkérdezte, nem tudják-e, hogy hol van a ház. Közben én
feltelefonáltam Anyumat.
– Szia, Anyukám, itt vagyunk.
Itt hosszas beszélgetés kezdődött. Anyu harminc éve nem volt ott, és
egyszerűen alig tudtunk megegyezni, hogy mi hol van. Harminc év nem telik el
nyomtalanul, és amikor mondtam neki, hogy itt már aszfaltút van, alig akarta
elhinni.
A szandálom telement homokkal, de a boltból végül csak előkerült valaki, aki
tudta, hol van a ház. A kocsma előtti teraszon még majd’ összekaptak egy kissé
illuminált illetővel, hogy melyik is az a ház, majd autóba ültünk, hogy
felkeressük újdonsült ismerősünk irányításával a régi házat. A férfi előbb
szabadkozott, hogy ő majd jön biciklivel, mert hogy “A koporsókészítőnél
volt fűrészporért a csibék alá.”. Azért nagy nehezen beült, és útnak
indultunk. Majd megálltunk egy ház előtt, és én tétováztam, mert emlékeimben
nem így nézett ki az az épület, amit kerestünk. A szomszédok segítettek ki
minket. Kiderült, hogy az a ház a nagyapám szülői háza, ahol a papám testvére
élt, míg a nagyapám a nagyanyám szülői házba költözött az esküvő után. Vagyis
rossz helyen járunk. Irány a falu túlsó fele.
Nem akartunk mi zavarni senkit sem, csak látni akartuk a
házat. Még egy útbaigazítás, és meg is volt. Kísérőnk természetesen,
szabadkozásunk ellenére kikiabálta a lakókat, akik megengedték, hogy lefotózzuk
a felújítás alatt lévő házat. Ablakokat cseréltek, és éppen a külső színezés
előtt voltak. Eredetileg a ház oldalán, az ablak mellett egy tulipán volt
festve a ház elejére – kőműves nagybátyám kezét dicsérte az a díszítés. Most
kopár szürke volt a ház. De megvolt a lugas a ház mellett, bár kissé
megkurtították azt a bejárat felett, és persze, hiányzott alóla a hosszú asztal
és a pad, apró termetű, két oldalt csípőficamos nagyanyám, és egyenes hátú
nagyapám, no és Mókus, a nagy kuvaszkutya is.
De megvolt a pince! Mondták, hogy lemehetek, ha akarok, de nemet mondtam. A
diófa nélkül egészen kopár volt az udvar. Azt kivágták, de különben minden
olyan volt, mint gyerekkoromban. Azután feltettem a kérdést, hogy mi lett Bözsi
nénivel? Bözsi néni a negyedik-ötödik szomszéd volt, korombeli unokákkal, és
nagy, kék neylonzsákban tartotta a műanyag játékokat, amiket szívesen
kölcsönadott, ha ott nyaraltunk.
– Megvan – bólintott a kísérőnk – mindjárt szólok is neki.
Mire utolértem, már kicsalogatta az idős, nyolcvankét éves nénit, mondván,
sosem találja ki, hogy kik vannak itt.
– Megismeri-e őket, Bözsi néni? – kérdezte, és mi bemutatkoztunk. Bözsi néni
őszintén örült nekünk. Még azt is megengedte, hogy lefényképezzem. Kérdezte
Anyut, meg hogy Apu is hogy megmondta, hogy már nem jön többet haza, ami igaz
is lett, mert Mama után kábé fél évvel meghalt ő is.
Végül őszinte perlekedés keletkezett, amolyan finoman piszkálódós,
idegenvezetőnk és Bözsi néni között, kísérőnk ugyanis “beújított” egy
kapcsolatot egy falubeli háromgyerekes asszonnyal, és Bözsi néni nem rejtette
véka alá a véleményét. Nem volt vita, csak olyan aranyos kis ugratós játék, és
a kocsma felé az úton a férfi mondott egy-két szót új asszonyáról, ami őszinte
mosolygást csalt ki belőlünk, és őszinte ámulatot.
Újra vissza Debrecenbe. Út közben figyeltem a falvakat, vagy inkább városok
lehettek? Szóval figyeltem, és láttam, ott is csak úgy van, mint nálunk, egy
szegény ház, egy gazdag. Egyik előtt rozsdás, régi bicikli, másik előtt a
legújabb és legcsillogóbb márkájú autók. Viszont ahol szegénység látszott, ott
a szegénység sokkal nagyobb volt, mint nálunk. Voltak porták, ahol a
ruhák a düledező kerítésen száradtak, és a ház oldala megtámogatva állt. Nem
egy és nem két helyen. Elhagyatott parasztházak, tanúságul, hogy a fiatalság
már a városba húzódik. De voltak kétszintes paloták is. Azért szomorú volt
látni, mennyire hasonló és mégis különböző a két országrész.
Talán három óra volt, amikor Hajdúszoboszlóra értünk, és elfoglaltuk a
szállásunkat: egy komfort nélküli kis faházat az egyik kempingben.
A többiről majd később….
Mennyi az annyi?
2011 szeptember 8. | Szerző: vidékilány
Eltűnődöm. Vajon van-e értelme olyan helyen járni, ahol megismertek, megítéltek, és kárhozatra ítéltek pusztán néhány elejtett gondolat, kimondott szó és düh miatt. Főként azok után, hogy annyit változtam. Vajon önmagam kímélete, ha erről nem akarok tudomást venni? Nem?
Igen, hagyni kell. A múlt elmúlt, és a végső búcsú olyan nesztelen volt, mint a megérkezés. Legalábbis nekem.
Hadd menjen.
Óh, de bolondokat beszélek, hiszen itt meg csak ígérgetek, és nem teljesítettem eddig belőle semmit. Hát, vágjunk bele a közepébe. Lesz, ahogyan lesz Kezdjük a frissebb élménnyel. Hajrá.
.
Reggeli kép
2011 augusztus 29. | Szerző: vidékilány
Normal
0
21
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;}
“Alkonyodott már, és a késő nyári alkony árnyékai
összetereltek bennünket. Apám is széket hozott, később anyám is, és vártunk
valamire, mintha egy eseményre akartunk volna emlékezni, vagy egy gondolatra,
amelyet elfelejtettünk, de ma talán eszünkbe jut. Mögöttünk a falra
felfuttatott szőlő levelei suttogtak valamit a bujkáló szellőnek, alig esett
egy-egy szó, amelynek nyomában hallgatásba szaladtak a gondolatok. Később Bodri
is felfedezte a családot, hát odaballagott és elém feküdt, ami jó volt, mert a
hátán melengettem mezítelen lábam, ami ellen öreg kutyánknak nem is volt semmi
kifogása.
A falu csendesedett, egy-egy csillag kinyitotta szemét az égen, s a kapu
felől hosszú, hűvös, lengő szoknyában ballagott az udvarba az Est.
A kert mintha csak erre várt volna, s a szérű mintha csak erre várt
volna. megforgatták az Est nyomában áramló levegőt, és a kazlak összetört,
meleg nyárszaga nyomában hűvös kaporszag jött a kert felől. Az istállóból
odahallatszott a lovak dobbanása, s a mogyorófák sötétjében kétszer megszólalt
egy kis kuvik.
Nem szólt senki, mert ez hozzátartozott az esthez, a régi estékhez. nem
szólt senki, mert még hiányzott valami, csak amikor a Göncöl szekér négy kereke
is kivirágzott, szólalt meg nagymama, és apámra nézett, az ő gyermekségének
emlékeibe.
– Hallod, fiam?
Ekkor már mi is hallottuk, mert valahol a kertben, vagy talán mögöttünk,
a szőlőlevelek között, a földön vagy a levegőben egyszerre, mint valami jóra
fordult kedves bánat, megszólalt az őszi bogár.
-Krii – krii.
– Hallod, kisfiam? – és nagymama a sötétbe mutatott száraz, fehér
kezével, ahol lágy panasszal zengett egy kis féreg, de nyomában, valahol a
szentpéteri erdőben, a Cöndében, a nádban, a Kács alatt és a Palámkosban a
csillagfényes estében vállára dobta tarisznyáját, s talán csak a holdat
várja, hogy elinduljon a mindig fiatal szívű öreg vándor, az Ősz.”
Tegnap éjszaka akkora eső volt, hogy azt hittem, leszakad a tető. Vagy az
ég Mint híres fantazy-kban a rossz és jó varázslók .harca, olyan volt
odakint a világ. Villanó fény töltötte be a lakást, mélyről hörgő hangon adta
ki dühét a vihar. És reggelre meglágyult a fény.
Vajon honnan tudta a Nap, hogy éjszaka melyik titán tette le a fegyvert és
hódolt be az erősebbnek? Ki tudja.
Bolyongtam a határban.
Elbúcsúzott a Nyár. Utolsó csatáját megvívta, dörgedelmes, nagy zajjal,
olyan naggyal, amilyenre évek óta nem volt példa. Világító fehér palástját
lekapta a Napról, és az Ősz az életadó bolygót lágy aranyköntössel takarta be.
És ma este, az idén első alkalommal, megszólalt az őszi bogár a kertben.
Talán a szőlőlugasból, vagy a garázst befutó borostyánból hallatszik, de az is
lehet, hogy a szomszéd szénakupac rejti szelíd hegedűjét. Kitartóan, megállás
nélkül szól, beszűrődik a nyitott ablakon át a szoba csendjébe, befészkeli
magát a bőröm alá, és a ritmusa olyan, mint a szívdobogás.
Nyitva hagyom az ablakot, hogy halljam az éjjeli koncertet, és a szoba
hűljön egy kicsit. És reggel a madarakkal ébredek majd, de nem bánom a
hajnali halk csipogást, mert jön az Ősz, jön a Tél, a csend és a pihenés ideje,
amikor csak varjak lesznek, és károgásuk messze száll a fehér hódunyha felett.
Most már biztosan tudom.
Újra úton
2011 augusztus 21. | Szerző: vidékilány
Megjártam a hadak útját… akarom mondani, közel 1000km utazás után ismét itthon, úgyhogy lesz miről írni. Benyomások, hangulatok… sajnos, a képek feltöltésére még nem jöttem rá, pedig az is van bőven.(Megvan, megvan, megvan… 😀 ) És hogy hol jártam?
Hajdúszoboszló…
Debrecen…
… és ami másfél napba ott belefért. Sok dolog kimaradt, mert ez a két hely megérne egy hosszú hetet… nem láttam az Egyetemet, nem fürödtem egy fürdővárosban… de világot láttam, sok tapasztalattal gazdagodtam, és élmények hada ért. A követező bejegyzésben tehát megnézzük, hogyan láttam én, az ország nyugati feléről érkező csajszi az ország keleti részét, annak népét, és a gyönyörű cívisvárost: Debrecent.
A viszontírásra…
Szél
2011 július 1. | Szerző: vidékilány
Szeretem a szelet, még akkor is, ha ilyen viharos, mint manapság. Ilyenkor a határba megyek, ki a gidres-gödrös düllőutakra, és hallgatom a szelet. Mert régi idők meséit hozza felém, és a jövőről ígér nem túl biztató dolgokat.
Megkezdődött az aratás. A mai aratók talán nem örülnek a szélnek, és eltűnődöm: vajon a múlt inges, mellényes, kötényes, sokszoknyás aratói, a kévét kötő asszonyok, a madzagfonó gyerekek vajon örültek-e a szélnek? Homlokukról letörölte a verejtéket, és megsimogatta naptól cserzett arcukat… de meghajolt a búza, és a tövek közül sűrűn röppent fel a pacsirta… sűrűbben, mint általában.
Most ring a gabona. Nagy, érett kalásza majd’ letöri a vékony szárat. Vajon mekkora erő került belé? A búzamező érces hangon zenél, és valahonnan, talán az árok mélyéről – ha elhallgat egy-egy fa alatt a határtáncoltató szél – hallani egy-egy tarlózengő vidám nótáját.
A fák is susognak, suhognak, zenélnek. Egyiknek ezüstszín levelei vannak, másiknak keményen koppan a termése a talajon. A szél takarít és rendbe hoz. Leveri az életképtelen gyümölcsöt a fáról, megtépi a diófát, amit amúgy sem alakít, metsz az ember, és elsöpri a járdáról a trombitafolyondár lehullott virágát.
Suttognak a fenyők… suttognak. A fenyőerdő ilyenkor olyan, mint a novemberi idő… mint az orgonaszó a templomban, ahol az Isten lakik
A falu azonban vígabban van! Az oszlop tetején a maholnap felnőtt gólyafiak próbálgatják a szélben a szárnyaikat. A házak előtt nagy a csend és a meleg, oda húzódnak a lepkék. Citromszín és hófehér. Kék és narancssárga. Pávaszem és gyászlepke. És Európa “kolibrije”, a szender. A piros futómuskátlin dolgozik nagy erőkkel, gyorsan röppen virágról virágra, lebegve szívja a nektárt, és néha utat enged egy-egy arra tévedő méhnek.
A falubeli gyümölcsfák ágait húzza a barack. A tuják, fenyvek, lombos fák madarakat őriznek, daluktól hangos az utca.
A minap láttam egy tövisszúró gébicset. Pontosabban egy pár tövisszúró gébicset. El is gondolkodtam, mit kereshet ez a madár a faluban. Egyéb alkalmakkor a közeli folyó nádsuhogásos partján bogarásznak, tán a közeli csipkerózsabokor lehet az otthonunk, lévén, van azon tüske elég, amire – mint jófajta éléskamrára – felhúzhatják a másnapi betevőt. Szóval, az a pár idebent, a faluban, viszonylag hosszú lábaikkal, fehér mintájukkal, a verebek között, meglepett… és örültem nekik.
Ma ők is messze jártak, talán egy kökényesbe húzódtak, vagy egy közeli málnabokor mélyére. Mert a Szél nagy úr. Szélben nem lehet repülni, szélben nincs bogár.
Talán minden kis fióka éhezik. Kivéve a tövisszúró gébics apróságait. Mert a szülő, a gondoskodó szülő ilyenkor lehúz egy kukacot, hernyót, akármit az “éléskamra” egyik töviséről, és éhes csemetéinek adja. Majd elégedett pillantással nyugtázza, hogy ma sem maradtak éhen.
Így kell?
2011 július 1. | Szerző: vidékilány
Azon tűnődöm, milyen furcsa dolog az emberi megbocsátás. Milyen kevesen képesek rá szívből, és milyen könnyen dobáljuk mégis a szót: Bocsánat!
Megbántottam valakit, azóta is őrlöm magam rajta. Pedig bocsánatot kértem. Sőt, azt is kértem, beszéljük meg. De ő nem az a megbeszélős fajta. Nagyon lealáztam magam, nagyon… de ő nem szól, nem ír, nem válaszol… és túl messze van.
Azt hiszem, nem az a bajom, hogy közönyös maradt és távolságtartó. Nem is az, hogy nem szólt semmit.
Nem tudom, mit érez, és a bocsánata nélkül én sem tudok olyan könnyen megbocsátani magamnak. Pedig amúgy nem vagyok egy haragtartó lélek… de most haragszom. Elsősorban magamra.
Ha befejeztem a lelkizést, majd írok rendes bejegyzést is. Addig marad egy szép “kép”, Meseországból. Arról mesélek legközelebb.
1. történet
2011 június 29. | Szerző: vidékilány
Tegnap, miközben munkába utaztam, új albumot hallgattam az mp3 lejátszómon. Nemrég ismerkedem csak az úgynevezett OI stílus eme jeles, magyar képviselőivel, akik találóan elegyítik a punk-zenét a tradicionális ír kocsmazenével. Az eredmény egy átütő zenei irányzat, amit én egyre jobban kedvelek.
Szóval, ültem a buszon. Kiértünk az erdőből, és kitárult a világ.
Akkor kezdődött az a dal..
Mellettem suhant el a pipacskeretes búzamező. Az égen fehér bodros bárányfelhők úsztak, a Szél, mint jó pásztor, gyorsan hajtotta őket északról dél felé. Talán lemaradtak a nyájtól? Ki tudja. Az ég teljes kékségében ragyogott, a közeli folyóról egy kócsag szállt fel kecsesen, és nagy kört tett egy magányos fa felett. Idilli, szinte romantikus volt a kép, és a fülemben a dal… nem tudtam nyitva tartani a szemem. Odabent, az agyam kis rejtette zugában ezernyi szikra indult el, hogy lángra lobbantsa a szemem előtt a világot… a fantáziámat, amit annyira szeretek.
Szólt a dal, immáron ismételten, és ahogyan elkezdődött… apró vízcseppek zaja, ahogyan a földhöz ér. Kis csengettyű… talán ebédre hív? Nem, nem hiszem. Inkább… táncolni. Lassan indul a dal… és amikor a jellegzetes férfihang elkezdi az első strófát, borzongás fut át a karomon…
Hanyatt fekszem, margaréták között. Karom kitárva, és nézem az égen a felhőket. Vajon merre jártak? Nyár van, de nincs fullasztó meleg. A szél aratás illatát sodorja felém. Szól az a hang, valahol messze. Szól a csengő.
Akkor millió kis lepke vesz körül. Pilleszárnyuk ezer színt idéz. Mindenfajta szín minden árnyalata. Fölém repülnek, egészen aprók, és spirál alakban forognak a zene lassú ritmusára. Ide-oda. Ide-oda. Táncolnak, majd egyre lejjebb ereszkednek, és akkor néhány pillangó kiválik a tömegből. Felülök, kinyújtom a karom, és ők a kezem fejére szállnak. Hárman.
Akkor látom, nem is lepkék. Apró, csillogó ruhájú, kicsi tündérek ők… talán valamelyik kelta meséből keltek életre. Hosszú fülük, apró, mosolygós arcuk, hosszú hajuk van, egyformák, de mégsem. Mezítelen talpuk melegíti a bőröm.
A dal lassan, egy sóhajtással ér véget. Ők búcsút intenek… és szétfoszlik az álom. Marad a dal. Majd hazafelé…
Igen, hazafelé. Az ég éjfekete, beborult. Nincs csillag, nincs Hold, nincs semmi, csak a busz, a sötétség, a zene és én. Akkor újra kezdődik a dal, és az első taktusok, amelyek délután még vízcseppeket idéztek bennem, most macskaléptek. A csengő? Ajándékhoz, karácsonyfához hív.
Látom az ablakot, az ablakon át a behavazott udvart. A bokrokra vastag hófüggöny borult, a járdán léptek nyoma. A diófa alatt egy fekete macska jár, magasra emeli a lábát a hóban, nesztelenül surran, és eltűnik a pince ajtajában. A szomszéd fenyőfán díszek és fények függnek, ünnepi hangulatba varázsolva a fehér köznapot. Hirtelen lesz sötét. Még mindig az ablaknál állok, nézem a kivilágított fenyőt, az égőket a bejárat fölött, és a karácsonyfa színeit az ablak visszatükröződő felületén. Karácsony van. Karácsony. Hallom a csengőt, az érces férfihang a szívemig ér, és békét hoz oda. Ismét a csengő, ismét a zongora, zongora, csengő, zongora, csengő…
Az egyik pillanatban hirtelen fékez a busz, félig kiesek az álomképből… csengő…csengő…csengő… vajon milyen hangszer lehet ez?
Döbbenten veszem tudomásul: azt hiszem, citera.
Normal
0
21
MicrosoftInternetExplorer4
Ide jöttem
2011 december 28. | Szerző: vidékilány
Na, mindegy, hiszen, jó helyen vagyok itt. Néhány kósza, publikusnak nyilvánuló gondolat kerül ide, mert aki lettem, azt egyszerűen nem veszi be az emberi gyomor.
Hol is kezdjem?
“Téged Isten küldött hozzám…”
Ha tudná, mennyire igaz!
Dolgunk van a világban. De honnan tudjuk, mi a dolgunk, mire szánt minket Isten? És ha tudjuk is, vajon, az elbizonytalanodás valami miatt feljogosít-e minket, hogy hagyjunk mindent a fenébe?
Én nem hagyom. Így döntöttem.
De megmondhatom-e bárkinek, mit tegyen? Dehogy mondhatom!!! Mit tehetek hát? Semmit. Azt képzeltem, elég, ha vele vagyok, de nem biztos, hogy ez elég. Csak Valaki sokkal nagyobb jelenléte elég.
Borsózik a hátam, amikor az arcára nézek, akár gondolatban, akár valósan. Ő a kapocs. Ő a Minden, a Feladat, a Terv, a Megoldás, a Mindig-tovább-hajtó-erő.
Mit teszel, ha tudod, hogy a napjaid meg vannak számlálva, és nincs befolyásod rá? Mit teszel? Idegeskedsz. Durva vagy. Közönséges. Feszült, és a torkod körül érzed a kötelet. Érzed, ahogyan húzzák a végét, és Te nem szabadulsz. Nagy gonoszságra nem visz rá a Lélek, sem a kétségbeesés. Vársz hát.
Azután elájulsz. Fellocsolnak. Eléd állnak, szembesítenek a múltaddal.Majdnem belerokkansz.
És akkor Valaki azt mondja, fordulj meg. hagyj mindent hátra, már nem tehetsz semmit. Előtted az út, és Te döntöd el, merre indulsz. De veled szemben áll az a Valaki, és azt mondja, ez az út a lehetőségek tárháza. Innentől az lehetsz, aki lenni akarsz, azt tehetsz, amit akarsz, de le kell dobnod mindazt a válladról, amire neveltek. És azt mondja, indulhatsz jobbra vagy balra, vagy van még egy lehetőség. És kinyújtja a kezét…
Vajon megfognád?
Oldal ajánlása emailben
X