Mint földnek a fény

2012 január 31. | Szerző: vidékilány

http://www.youtube.com/watch?v=FydbCQObWps&feature=results_video&playnext=1&list=PL5D3F1DBB6ABB7E88

http://www.youtube.com/watch?v=2tmkK1m1x0s

Leltár

2012 január 31. | Szerző: vidékilány

 Komolyan mondom, igaza volt az ex-nek, amikor anno beszólt, hogy azért (is) hagytam el őt, mert mellette alig történt valami az életemben/életünkben. Ha végignézzük, mi is történt az utóbbi egy hónapban, akkor mindjárt meglátjuk, milyen jelentős a változás, ha az ember olyan emberre akad, mint amilyen az én Mókusom.

Először is, január elején vártuk a nagy áttörést, ami egyre késett. Napi telefonok, aggódás-hegyek, nyugtatás-hegyek, izé, fűző, gatyamadzag. Akkor újabb hú egy ágtól. Akkor megoldáskutatás, majd első számú verés. Álmatlan éjszaka, első látogatás. Kettes számú verés, este búcsúlátogatás.

Áttörés.

Egy ebéd, megünneplendő az áttörést, de előtte kiakadás részemről, hogy én ezt nem csinálom tovább.. azóta is csinálom.

Újabb hú, és ez már hasba talált engem is, bár engem nem szó szerint. Felállás közben újabb csapás tarkótájt. Ez nem leterített, hanem kijózanított kicsit.

Kevesebb telefon, kevesebb beszélgetés, kevesebb kacsintás, kevesebb összenézés, kevesebb idő egymásra.

Itt tartunk most.

Tyűha, leírni is elég volt.

Minden nap és minden este, és mindig, ha eszembe jut, imádkozom Atyámhoz, hogy adjon erőt, mert úgy érzem, a Mókusom (ahogyan régen Seagal, vagy Elizabeth, vagy bárki más, távozott az életemből), szintén távozni fog hamarosan. Tudom, ezek érzések, és nem bízhatok bennük úgy, mint Atyámban, mégis, úgy érzem, ez a következő lépés. És nekem erő kell, sok erő, hogy ne omoljak össze, ha mindez bekövetkezik.

Játszhatom a tökös csajt, aki mindent kibír, és mondhatom, hogy lesz ez még jobb vagy rosszabb is, meg hogy élvezem, ami megadatik… de ha arra gondolok, hogy nélküle milyen lesz… nos, legyünk ebben a helyzetben most kivételesen reálisak egy kicsit.

(Ildikóm mindig azt mondja, nem tudja, hogy hogyan csinálom, hogy miközben szeretek valakit, tisztán és reálisan tudok gondolkodni róla.). Szóval, a tények a következők:

1. Szerelmes vagyok belé, de neki csak egy jó kis befektetés vagyok, valaki, akit meg kell talonban tartani, mert még szükség lehet rá.

2. Soha, semmiben nem számíthattam rá. Főként fizikailag nem. Akkor ez neki a barátság? Na, ezzel a dumával fel tudja húzni az agyamat.

3. Ugyanolyan egyedül vagyok, mint a Mókus-ügy előtt, csak többet aggódok valakiért, akinek én csak egy … hát, nem is tudom, mi vagyok igazán. Talán: biztosíték.

Na, most mondja valaki, hogy ennek bármi értelme. És az ember, bennem az ember, azt is mondja, hogy ez egy nudli, ez egy semmi, egy értelmetlen marhaság, egy rossz vicc.

És mit mondd bennem a szeretet? Hogy mindenkiben, akár hisszük ezt, akár nem, ott él mindenkiben Krisztus. És ha nem teszek meg mindent az emberért, megteszem Krisztusért. Hát, ezért csinálom még mindig, ezért nem adom fel, és ezért keresem benne a jót szüntelen.

Hiszek, és hiszem, hogy a hitem nem hibavaló.

http://www.youtube.com/watch?v=vvjWPNIb-gI

Van úgy,

2012 január 30. | Szerző: vidékilány

 úgy érzed, hogy neked szól? 

Ma hajnalban a buszon volt időm elmélázni ezen a dalon. Legszívesebben felpattantam volna az ülésből, és tombolva táncoltam volna.

“Lobogását szemednek látom én.

Robogását akaratodnak érzem én.

Szavaidban lüktet a száguldás, igen, értem én.

De ha lehagy a tested, néma marad benned ez a költemény.”

PONTOSAN ez az, amit eszébe kéne vésnie az én Mókusomnak is. Mintha róla szólna… erős akarat, erős szenvedélyek, gyorsan mindent, hamar

és csak nézem, ahogyan elszáguld mellette az élet, és nem éli, csak átrohan rajta, megállás nélkül, érzések nélkül, szenvedély és bizalom és élvezet nélkül.

Tuti, hogy bennem valami mediterrán vér buzog, ezért nem értenek a körülöttem élők…

(csak zárójelben jegyzem meg: ha mindig megtenném, amit tenni szeretnék, az emberek már bezártak volna valahova engem, mint valakit, aki abnormális vágyakkal és tettekkel hívja fel magára a figyelmet.Pedig csak önmagam szeretnék lenni, fékezhetetlenül, nem törődve a világgal. Ha megtehetném, amit akarok… hú… rágondolni is ínycsiklandó… mint a kijevi csirkemell, az extra finom fokhagymás fűszervajjal… Hajdúszoboszló-fílingem van (: (: (: )

http://www.youtube.com/watch?v=610l9-2zM4E

Jelentem

2012 január 30. | Szerző: vidékilány

 Összevitatkoztunk: N-dy és én. Szerintem azzal, hogy vége lesz a telefonálásnak, megszűnik ez a kapcsolat. Szerinte meg ez teszi még szorosabbá.

Én meg azzal játszom, hogy kiengedem néha magamból a vadmacskát. Ma is jót szórakoztunk a Mókussal. Mentem, és ő azt hitte, utána megyek, mert kell tőle anyag.

– Szia! Mi kell?

Feltartottam az orrom, mint a keresztlányom, ha játszik.

– Képzeld, nem hozzád jöttem!!!

Ő, ha a gépen áll, jó egy fejjel magasabb nálam. Vette a lapot, nem hiába, van egy hatéves lánya.

– És miért nem  hozzám jöttél?

Ott “játszottunk” a csarnok a közepén.

Amúgy… hm. Ha néha tudná, hogy csak attól, ahogyan áll, vagy ahogyan az ingpólót viseli, vagy hogy most meghagyta az álla alatt a szakállát egy cseppet (van, akinek majdnem undorító, ha így viseli, de neki nem)… szemtelenség egy nyilvános naplóban leírni, hogy írtó szexi? Nincs tudomása róla, szerintem, sőt, nem is foglalkoztatja… talán ideje lesz egy kicsit flörtölni ismét… Hm…

(Extra fokozatú bizsergés.)

Ma megint rám szólt egy lány, hogy fogytam. Nincs mérlegem, ilyeneken mérem a fogyás intenzitását. Lassan, de biztosan. A fejem amúgy is katasztrófa, most növesztem a hajam, és elég előnytelen jelenleg…

A közvetlen kollégám ma nem jött dolgozni, másik srácot kaptunk, nem dolgoztam még vele, de jól elvoltunk, ugrattuk egymást egész nap.

Csak a szerdát lehetne valahogyan kitörölni a naptárból… de hát, majd alakul ez is, túléltünk már mást is, ilyet is.

A Mókus… imádkozom, hogy ha mennie kell, könnyen el tudjam engedni. N-dy szerint most bezárul számunkra egy ajtó.. és akkor valahol nyílik egy ablak…

http://www.youtube.com/watch?v=bK2Q7uGFJL4

Egy boldog nap

2012 január 29. | Szerző: vidékilány

Mitől is az? Jaj, nem is tudom… óóó, ddehhogyneemmmm!!!!!!

Reggel tízkor dobott ki az ágy, fel a fészbúkra, reggeli közben (zsíros kenyér hagymával, hm…). Egy gyors vasárnapi dal-beillesztés, ha eszembe jut, még ma is csinálom, bár, nem tudom, valakinek biztosan az agyára mentem/megyek vele. Eszi fene!!!

Azután elő a tizenkettes listával, a “bulizzunk egyet, amúgy, csiga módra”, összerakni a sorrendet, és már indul is… ráztam a sejhajom, míg betermeltem a maradék smarnit ebéd gyanánt. És: telefon (: (: (:

Mély férfihang.

– Szia! Én vagyok!

Dübörög a zene, és már megint ki az… ja, a Mókus, aki tegnap nem hívott.

Na, mi van, édes, elaludtál tegnap?

Aha.

tudtaaam… (: (:( :

Közel háromnegyed órát csevegtünk, nevettünk, dumáltunk és mászkáltunk a lakásban: én az enyémben, ő az övében. Folyton pakol telefonálás közben.

Utólag jutott eszembe az a film (nekem mindig eszembe jutnak egy élethelyzetről filmbeli idézetek), tudjátok, amikor a Beépített szépségben a szőke lány, aki végül a királynő lesz, nem emlékszem a nevére, szóval, ő mondja, hogy elszúrt egy választ, mert már megvolt a tökéletes válasza arra a kérdésre, hogy mi lenne élete legjobb napja. Az, felelte, ha egy férfival kézen fogva mennénk egy tengerparton, és könyvekről, zenékről és filmekről beszélnénk.

Nos, nem túl pontos idézet, senki ne nézzen utána, mert nem szó szerint így volt, de mi így voltunk ma, levéve a sétát.

Filmekről, zenékről és könyvekről beszélgettünk, lazán, mintha ezer éve mást sem tennénk, mint beszélgetnénk, jókat nevettünk, és, igen, olyan volt egy kicsit, mint a filmekben.

Délután átjött egy munkatársam, és megnéztük (újra) a Tetovált lányt, a 2009-es verziót, de később láttam már, hogy – máshol ugyan, de – a friss verzió is él már a neten. Szóval, a csajszi fél hétkor ment el, jót dumáltunk szexről, pasikról, szerelemről, törpe nyuszikról és hangjegyes kirakókról, az anyák tyúkanyó-szindrómáiról, és arról, hogy mit tennénk, ha megtudnánk, hogy már csak a holnapi nap áll rendelkezésünkre, és aztán lehúznák a redőnyt.

Vajon mit tennék, ha tudnám, ma este megtudnám, hogy nincs több időm, mint a holnapi nap, és nincs kedd reggel?

Bérelnék egy autót. Beültetném az anyukámat az anyósülésre (micsoda kombináció!), és elvinném Zalába, mert élete nagy álma, hogy szeretné látni a zalai dombokat. Utána lemennék Somogyba, Göllére, mert szeretném látni a falut ahol a kedvenc íróm, Fekete István felnőtt. Lőnék egy csomó fotót, és elő is hívatnám, mert este, ha hazaértem, felvenném a miniszoknyámat, a fekete, alakformáló harisnyámat, a vörös blúzomat, visszaülnék az autóba, és elmennék a Mókusomhoz (akinek szintén nagy kedvence a fent említett író). Elkönyörögném vacsorázni, és ott, annál az asztalnál megkérném, hogy ne csináljon mást, csak figyeljen rám. És elmondanám neki azt, ami miatt elromlott a házasságom, elmondanám a történetemet, az igazi, valódi történetemet egy lányról, akit sosem szerettek, aki csak szeretett. Elmondanám, hogy mindannak, amit vele végigcsináltam, annak ától cettig, minek mi volt az oka és következménye, és a vacsora után megkérném, hogy jöjjön haza velem. Gyújtsunk be a kandallóba, üljünk le a tűz elé a szőnyegre, igyunk meg két pohár pezsgőt, és töltsük együtt az éjszakát. Elmondanám neki, hogy miért kérem ezt, hogy nekem már nem lesz reggel, és ha elaludtam, nyugodtan menjen el… és azt hiszem, akkor boldogan halnák meg, mert egyszer, életemben először úgy szeretkeznék valakivel, hogy szerelmes vagyok az illetőbe.

Szóval, hogy szavam ne felejtsem, szépen eldumáltuk A.-val az időt, és ő elment, én meg filmet kerestem, néznivalót, és ráakadtam egy vígjátékra, amit ezer éve nem láttam: Minden végzet nehéz.

Jó kis film, megannyi humorral, és persze, nekem való gondolatokkal. Választ ad néhány ki nem mondott kérdésre, értelmet egy vasárnap estének, és talán, még örülök is, hogy így alakult a hétvége, ahogyan alakult.

 

Most várom a holnapi napot, bár, nem lesz benne semmi érdekes, gondolom, pusztán egy-egy előttem elhaladó kocsi, és a masiniszta, aki piszkosul jóképű, piszkosul zűrös, és akivel nincs időnk a melóban egymásra. De hát, a meló nem is erről szól. Ráadásul a “vetélytársam” is táppénzen van, szóval, még a hecc kedvéért sincs értelme várni rá. Merthogy, nézzenek oda, van vetélytársam. Valaki, aki vasvilla-szemeket mereszt rám, mert meg van győződve róla, hogy köztünk van valami, és hogy én néhány laza mozdulattal elhappoltam előle a pasit, akit ő már négy éve nem tud megfogni magának. Hírét viszi mindenfelé, hogy én el vagyok szállva magamtól, hogy sütit viszek annak, akit meg akarok fogni magamnak, és majdnem megőrül attól, hogy nem tudja, mi van a Mókus és köztem.

Mondok egy példát. Például ő eszik egy negrót, és megkérdi a Mókust, kér-e. Mire ő: Naná. (Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el). Erre a hölgy, nem, várjunk csak, hogy is hívják az újak? A Nagyszerű egyszerűen kitolja a szájából a negrót, hogy: tessék, itt van.

Megbeszéltük a Mókussal, hogy rájátszunk a dologra kicsit, hadd bosszantsa. Ezért (a Nagyszerű eszméletlen nagyságú palacsintát hozott a Mókusomnak, a fiúk napokig szekálták, hogy ha ez a méret, akkor gondban lesz, de nagyon) a Mókusom megkérdezte tőle, hogy hozott-e neki sütit. Az meg, hogy: Ő aztán nem hoz, hozzon neki.. mármint, hozzak neki én. Mire a Mókus: A Kisszívem? Ő hoz is!!!

Ezért aztán a Nagyszerű nem beszél velem, sőt… ha szemmel ölni lehetne, már hulla volnék….

Ilyen apróságokkal múlatom az időt, jó kis történetekkel, és teljesen derűsen tekintek a követező napok elé. Nincs bennem sem stressz, sem várakozás semmi felé. Nem tudom, mi fog történni, de hát, ki tudja? Csak bízom a legjobban, és várom a nagy áttörést.

Ha valaki ismer, akkor tudja, hogy én, ha valakit megszeretek, nem fukarkodom azzal, hogy ezt a tudomására hozzam. És most úgy döntöttem, ha már önmagam adom minden helyzetben, akkor nem fogom magam vissza a Mókusommal szemben sem. Ezért a telefont ezzel a szóval tettem le:

“Szeretlek!”

 

 

 

Sok minden van, aminek ember képes ellenállni. Sok minden van, amit nem akarunk bevallani magunknak. Sok minden van, ami nyilvánvaló, és csak utólag jövünk rá, hogy mennyire elbaltáztunk valamit.

Én nem akarom úgy élni az életem, hogy azon gondolkozzak, mikor baltázok el valamit. Egyszerűen önmagam akarok lenni, egy nő, aki feltételek nélkül szeret, akinek nem számít, ki mit beszél róla.

Életemben először szerelmes vagyok. Igazán szerelmes. Hogy milyen a pasi… kit érdekel? Ha Isten nekem szánta, nekem való. Ha csak arra szánta, hogy vele éljem meg a szerelmet, akkor arra szánta. Nem fogok folyton azon gondolkodni, mit teszek helyesen, vagy helytelenül, és ha ezt vagy azt teszem, annak mi lesz a következménye. Életemben először szerelmes vagyok (ezt már mondtam, mi tagadás), életemben először egy nő, akit nálamnál szebbnek és kívánatosabbnak gondolok, féltékeny rám, RÁM, a szürke kisegérre, akinek a szexuális kisugárzása nulla, akit mindig csak barátnak fogadtak el. Életemben először úgy állok a világban, hogy nincs valódi társam, és életemben először nem félek semmitől.

Mondjak valamit? Ez olyan felszabadult érzés, mintha részeg lennék…

Hogy most mit fogok tenni? Nos, mivel holnap hajnali négykor kelek, és még hajat is kell mosnom, fogom magam, kabátot öltök, és megnézem, csillagos-e az ég. És ha csillagos, elmegyek sétálni. És ha nem csillagos, akkor is elmegyek sétálni. Élvezem, hogy élek, hogy szeretek, és hogy szeretnek. Élvezem, hogy van kiért, és van miért felkeli holnap reggel, még akkor is, ha az, amit érzek, csalás, önámítás, és akkor is, ha nem.

És ha egyszer majd, valaha, mégis beteljesül a szerelem, nagyon-nagyon-nagyon boldog leszek, azt garantálom.

 

És, íme, az elmaradhatatlan dal. Természetesen, francia.

 

http://www.youtube.com/watch?v=0g4NiHef4Ks

A démon

2012 január 28. | Szerző: vidékilány

 Ma délután elbólintottam, egész héten éjszaka értem haza. Hat körül arra ébredtem, hogy a Mókusom nem fog hívni. Mert elaludt, azt hiszem (pont, mint én 🙂 ). És nem is hívott.

Már többször írtam a saját privát naplómban, és többször volt rá példa, talán itt is említettem néhány szó erejéig, hogy Isten megadta nekem azt a képességet, hogy tudjam, hogy mi történik vele, amikor ez szükséges. Így tudom, mielőtt hívna, ha bajban van, vagy ha valami váratlan rossz dolog történt. Tudom, hogy ha valamit ígért, és nem tartotta be, annak mi az oka, és tudom, hogy amikor mentegetőzik, igazat mond, vagy hazudik.

Ezért aztán nem is haragszom. Nincs miért. Érthetetlen, ami velünk történik, hogy más nő már a füle botját sem billentené felé, én meg mosolyogva és derűsen szemlélem a világát, és úgy döntöttem, szabadon engedem magamban azt, akit ő igazán kedvel. A mindig derűs, kiszámíthatatlan, és vakmerőnek tűnő bigét.

Talán erre célzott a fészbúk-teszt, amikor arra célzott, hogy démon vagyok. Mindenesetre, tarthat, aki akar, őrültnek is. Nem érdekel. A Mókus? Nos, olyat kap, nyulat fog. Ha jól emlékszem, így kell mondani. Lássuk, ide kell még egy kis zene, olyan, ami illik ehhez a helyzethez. És már tudom is, mi lesz az.

http://www.youtube.com/watch?v=C966rDvnIow

Titkos szerelem

2012 január 27. | Szerző: vidékilány

 Amikor azt mondta, majd felhív, eszembe jutott, hogy: persze, majd ha senki nem lesz otthon, és addig, amíg valaki haza nem ér… jó ez így. Jó is, nem is, de ez van.

Igen, ma ismét volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy ahogyan a Jóisten behozta őt az életembe, ahogyan feláldoztam mindenem érte, és ahogyan minden történt… nem gondolom, hogy véletlen volt. Biztosan voltak olyan dolgok, amelyek a saját döntésemen, vagy az övén múltak.

Most azonban hiába döntök úgy, hogy ennek itt semmi értelme, mert nem bírok elszakadni, és ő sem bír elszakadni. Mit tehetünk hát?

Ahogyan Isten behozta őt az életembe, úgy fogja elvinni egy napon. Addig azonban, amíg ez a nap el nem jön, dolgunk van egymás mellett. Nem tudom, mit hozhat még a Sors, hiszen annyi nehézségen vagyunk túl. Nem tudom, mi lehet még, ami összébb hozhat minket, néha azt hiszem, ennél összébb nem is lesz talán soha. De lesz valami, ki tudja, mikor, ami változtat a mostani egyensúlyon, és máshova helyeződik át a hangsúly. Hogy ez a valami erősíti, vagy gyengíti a kapcsolatunkat, nem tudja senki.

De amikor valaki annyit kér, mint ő kért tőlem, és meg is kapja… amikor szó szerint az életed adod a kezébe, akkor is, amikor tudod, hogy megbízhatatlan, hogy semmit nem lehet elhinni, amit ígér, amikor így is mindent megteszel érte… akkor nem marad más, ami nyugtat vagy erőt ad, csak a hit. És a hit erőt ad, amikor fáradt vagy és megnyugvást ad, ha ideges vagy. És amikor bezárul egy ajtó, kinyílik egy ablak.

Azon gondolkodtam, hogy amiken végigmentem a Mókusom mellett, azok olyan csodálatos dolgok, amelyek egyben borzalmasak is. Privát naplóban őrzöm minden napját ennek az időnek, azokat a napokat is, amikor nem volt más velem, csak Isten. Ha egyszer megírom, akkor senki nem fogja elhinni, hogy ez egy igaz történet, de olyan hihetetlen, hogy emberi fantázia erre aligha képes, hogy így összekuszálja és kibogozza a szálakat. Ha visszatekintek erre az időre, és a mostani napi csodákra, amelyek megesnek velem, csak azt mondhatom, hogy bármilyen is a Mókusom, és bármit hoz is az élet, én egy pillanatra sem bánok semmit, egyáltalán, semmit.

A mostani viszonyunk részemről több, mint egy barátság, részéről: nem tud többet nyújtani egy barátságnál. Így vagyunk, és bárhogyan próbáltam feladni, mondván, nekem nem elég egy barátság, a vége mindig újabb probléma lett, és újra csak a hátam, vállam tartottam, vagy azokon tartottam őt… eszembe jutnak a hajnali esemesek, az átvirrasztott, áttelefonált éjszakák, a karácsony körüli napok, a veszekedések, és csak azt tudom, hogy nincs választásom. A Jóisten mellé sodort, és majd elsodor mellőle, ha már nem lesz szükségünk egymásra. Ez is, hogy mellésodort… mennyi mindennek kellett klappolni ahhoz, hogy azon az augusztusi napon odasétáljak, alkatrésszel a kezemben a gépéhez, és megkérdezzem a férfitól, akivel addig soha nem beszélem egy szót sem, hogy mi a baja… akkor váltott műszakot, és most kiderül, hogy utánam van a száma…. mintha eleve elrendeltetett lenne minden, mintha egy nagy terv részei lennénk, vagy – ha stílusosak akarunk lenni – egy nagy gobelin képei.

Mit tehetek hát? Semmit. Azaz, valamit mégis. Nyugton maradhatok, elfogadhatom, hogy ő nem maradéktalanul az enyém, hogy vannak más fontos dolgok is az életében, és élvezhetem azt, ami most van. Ha ennyi adatott meg, akkor ennyit kell értékelni.

Tanulunk, folyton tanulunk valamit, és míg R.-rel szemben védekező álláspontot vettem fel anno, most azt teszem, amiben igazán jó vagyok. Önsajnálat helyett elkezdem élvezni azt, ami van. Ezt tettem régen is, és most is ezt fogom tenni. Élvezem, hogy szerethetek, hogy süt a nap, hogy tél van, ami azt jelenti, hogy alkalmam van elnyúlni Thomas Eidson kisregényével a szőnyegen a kandalló előtt, és olvasni a Isten gyermekeit. Lehet, hogy túlságosan a könyveknek élek, de mindig is ilyen voltam, és a könyvek mindig jó irányba tereltek engem.

Holnap pedig, késő délután, amikor tőlem tizenöt kilométerre egy ház kiürül, és csak egy férfi marad a szobájában, felemeli a telefont, és megcsörrenti a mobilom. És akkor lesz öt perc, tíz perc, fél óra, ami csak a miénk, és akkor majd úgy érzem, ez a legjobb, ami történhetett velünk.

http://www.youtube.com/watch?v=brW-Dgj-kKo

Csak a holnap

2012 január 27. | Szerző: vidékilány

 Zűrös hétvége lesz, megannyi tennivalóval, vendégekkel, késő délutáni telefonálással, és eltökéltem, hogy felteszek néhány kérdést… biztos, hogy nem tartja majd őket fontosnak.

Azt mondja, az szereti bennem, hogy mindig derűs vagyok, és hogy töretlen hittel rendelkezem… és most ébredek fel.

Ettől még nem lesz jobb, kicsi csiga….

Szexepilem

2012 január 27. | Szerző: vidékilány

 A fészbúkon az egyik munkatársam arról töltött ki egy kérdőívet, hogy milyen csaj is ő? Gondoltam, hogy én is megcsinálom. Néhány kérdés az első randiról, a testalkatról, szem és hajszínről, öltözködési szokásokról. A “mi a stílusod”-nál lazán megjelöltem a szoknyát, pedig többnyire nadrágot hordok. Egészen egyszerűen anyagi szempontból, ugyanis azok a szoknyák, amik nekem jól állnának, horibilis összegbe kerülnek, (széles csípő, keskeny derék), a varratásig meg még nem jutottam el. De most már a magam ura vagyok, és eljutok addig, hogy igenis, nem sajnálom a pénzt arra, amit fel akarok venni, és igenis, zumbázok, mert most aztán nem zavarja a kutyát sem. Lehet, hogy nem fogyok tőle, de karban tart, a súlyom állandó marad, és még jól is érzem magam.

De elkanyarodtam a témától. A kérdőív eredménye a következő lett:

“Biztos nagy sikered van a közösségben, amiben mocorogsz. Sok irigyed van, legyél rá büszke. Egy Démon vagy!”

Első reakcióm Tom Hanks mondata volt, ami, mint Joe Fox, ejtett el egy jó kis filmben. “Én, mint kém, na ja.”

Csiga-féle verzió: Én, mint Démon! Na ja… csak éppen jól titkolom. Azért – önbecsülésem növelendő- kitettem háttérképnek a fotót, és meghallgattam a dalt, ami eszembe jutott a képről:

http://www.youtube.com/watch?v=z_0q6lz_Fbk

Amúgy tegnap beszéltem a Mókussal. Élvezem, hogy bármit – ismétlem, bármit – mondok is, rám figyel, még ha vetkőzöm előtte, akkor is a szemembe néz, nem másfelé. Igaz, hogy kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, de egy kis törődés hadd járjon már nekem is… mit is mondott? “Majd megcsörgetlek és dumálunk. Hiányzol.”

Hát, ilyenkor próbálja meg az ember lánya tartani a hat lépés távolságot. Egy biztos. Már MÁSKÉPP néz rám, és már nem csak mások látják, látom én is. Kérdés, hogy ő mikor jön rá.

Este azért loptam egy puszit tőle. DÁDÁÁÁM…..

Két szék között

2012 január 25. | Szerző: vidékilány

 A fene ezt a délutános hetet, hogy soha semmire nincs idő…

Csak éppen fel kell lassan nőnöm. Ami eddig azért lett volna fontos, mert a Férfi odázgatós volt, azt én is odázgattam, hátha mégis tesz valamit, és elintézi.

Ami most elintézendő, vagy éppen tipikus férfimunka, azt nem hagyhatom a Férfira, mert megbízhatatlan. Magad, Uram, ha szolgád nincs. Ügyintézős hetem van, és én UTÁLOK ügyintézni. És főleg azt utálom, hogy nekem soha semmi nem jön össze elsőre. Valaki bemegy, megbeszéli, aláír, kész. Én meg bemegyek, elém pofátlankodik valaki, mert ismeri az ügyintéző, így közel két órán keresztül nem szabadulok… hazajövök és két nap múlva tutira olyan dolog bukkan elő, amiért vissza kell menni. És én már előre utálom, hogy megint ott dekkolok a rohadt meleg irodában (a nők rendszerint rosszul lesznek odabent) órákat, azután az ügyintéző hadarós gyorsan zsipsz-zsupsz elintéz, és két perc alatt végzek. De legalább túl leszek rajta. Csak elindulni, az nagyon nehéz.

Amúgy nyugodt vagyok, majdnem derűs, annak dacára, hogy a tárcámban alig van pénz, és most nem túlzok, jó, ha kétezer forintom van fizetésig. Erre most ér utol minden, most döglik be a bojler, most nem tudom felfűteni a lakást, ha csak hajnali kettőig fent nem maradok, most jön minden, aminek jönnie kell, én meg vigyorgok, mint a vadalma, mert boldog vagyok. Nem maradéktalanul, de azért kicsit boldog. Mert változnak az idők, változnak az érzések, és most kicsit el is gondolkodtam, hogy vajon mit tegyek, míg végül úgy döntöttem, amúgy csigabigaformán, hozom azt, amiben a legjobb vagyok. Megmaradok annak a természetes, női megjátszások és manipulálások nélküli embernek, aki vagyok és élvezem a helyzetet, bármeddig tart is…