Vissza a vakvágányra

2012 január 24. | Szerző: vidékilány

 Nos, tegnap “rendkívüli” esemény történt. Azon kívül, hogy megszületett a barátnőm kislánya, néhány érdekes információ került elő a munkatársam tarisznyájából a Mókusomról. De ezt azért nem mesélem el. Mondtam ugyan neki, hogy kár volt ezzel pontosan most előhozakodnia, de hát, úgy tűnik, tangózunk: én hátrébb (vagy hátrább.. melyik a helyes?) lépett, ő meg közelebb.

Azt hiszem, keresek egy jó tangót a jutyubon. Melyik is legyen? Sok kedvencem van a sok filmből, amit láttam, de legjobban talán… igen, Jamie Lee Curtis és Arnold Swarzenegger tangója tetszett eddig, bár Jennifer Lopez és Richard Gere sem kutya. De az egyik kedvencem, az abszolút kedvencem… nos, ez legyen titok addig, amíg a linket valaki meg nem nézi…

http://www.youtube.com/watch?v=W9ewGllRP98

Ha én egyszer

2012 január 23. | Szerző: vidékilány

 Nem titok, voltam már menyasszony. Méregzöld nadrág-kösztümben, szakadó esőben, télikabáttal a ruha felett.

Nem titok, szeretnék még egyszer menyasszony lenni. Fehér ruhában, gyönyörűen kisminkelve, és fátyolban: mert egy nőnek sokszor megadathat élete során, hogy diadém vagy kalap kerül a fejére (a kalap nálam nyáron gyakori), de fátyol, az csak egyszer adatik meg mindenkinek.

De egy biztos, hogy Kaviar Gauche kreációját nem nekem találták ki. Még akkor sem, ha esetleg a legnagyobb nyárban, valahol Dél-Amerikában köttetik meg a frigy. Nos, itt egy link a kreációról, amit januárban mutattak be. Figyelem, csak erős idegzetűeknek ajánlom. 😀 😀 😀 😀

http://www.youtube.com/watch?v=p7QZrdq78Es

lola

2012 január 22. | Szerző: vidékilány

 Lola hozzászólást írt… köszönöm szépen. Egyelőre új vagyok itt, nehezen “mozgok”, és még sok mindent ki kell tapasztalnom.

Na de ha már Lola és az őrültek, akkor kanyarodjunk el egy kicsit a mozik felé, amelyekben őrültek szerepelnek. Nem is olyan régen kezdték el játszani a mozikban a Tetovált lány című filmet az elbűvölően sármos (már akinek ) Daniel Craig-gel a főszerepben.

Mivel eleve nehezen nézek thrillereket, és mivel egyedül nem szeretek moziba menni (bár volt példa erre is), gondoltam, kihagyom a filmet. Azután ismét filmeket kerestem a jutyubon (bizony, bizony, vannak odafent filmek is… például a Horgász a pácban. Nagyon jót mulattam rajta délután) és ahogyan keresgélek, mi jön elém? A Tetovált lány. Ma tették fel, és már 180 felett van a nézettsége. Két részletben, részenként másfél óra. Ez a 2009-es verzió, svéd-dán-német kooprodukció, szóval, nincsenek benne nagy nevek és várhatóan jól játszó színészek.

Az első tíz perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a színészek itt is profik, bármekkora a nevük, és hogy ebben a filmben lesz nemi erőszak és aberrált férfiállat bőven. Na meg, sajnos, ismét előkerül a faji előítélet.

A könyvadaptációként játszódó film két lányról szól, akiket közel negyven év választ el korban egymástól, mégis, ugyanolyan sorsban nőnek fel.

A film megmutatja, hogy mindenből MINDENBŐL fel lehet állni, hogy bármi történt a múltban, bármilyen őrültekkel hoz össze a sors embereket, a lélek erős, és soha nem adja fel.

A Tetovált lány erős érzelmi hatást fejt ki, legalábbis a nőkre nézve biztosan. Mára már megtanultam viszonylag hideg szemmel nézni ezeket a filmeket, és ha Attilám olvasná ezeket a sorokat és látta volna a filmet, azt hiszem, kicsit büszke lenne rám.

A Tetovált lány olyan női életekről szól, amikbe egészen erősen belép a nemi erőszak, méghozzá a tartós, hosszú ideig fennálló ilyesfajta viszony. Megmutatja, hogy mennyit képes egy nő elviselni, mennyivel nagyobb a túlélő-ösztön és a megalkuvási képesség azokban, akik ilyeneken estek át. Szinte hátborzongató arra gondolni, hogy vannak emberek, akik lelkileg ennyire eltorzultak, és vannak nők, gyerekek, akik ki vannak téve ilyen helyzeteknek.

Hasonlóan megrázó film, amit ehhez tudnák hasonlítani, számomra egy Brad Pitt film volt, a Pokoli lecke, ahol kisfiúkon követtek el a fegyintézetben az őrök hasonló dolgokat.

Csak úgy kalapált a szívem a mai filmnél, amikor Lizbeth-et a saját gyámja már másodszor erőszakolja meg. Hiába tudom, hogy a lány mire készül, mert én magam is tudom, ha a helyében lennék, mit tennék, de az a fajta beteges elmebaj, aminek elfajulását ott látjuk… és a bosszú, a lány bosszúja, amire úgy gondolsz, hogy talán nem is volt elég… vajon elég, ha ugyanazt kapod, ha ilyen szintű borzalmakról esik szó? A lány nem akarja nyilvánosságra hozni az ügyet, mert az nem csak a férfit, de az ő múltját is felhánytorgatná. Végül mégis megbékél a múlttal, talál egy férfit, aki nem kérdez, aki csak ott van, és mégis hagyja szabadon tenni azt, amit akar.

A Tetovált lány… régen azt mondtam volna, erős idegzetű embereknek való film. Ha most ezt mondanám, el kéne ismernem, hogy az én idegeim is erősek. Vagy azt kéne elismernem, hogy felnőttem egészen, és nem úgy nézek a filmekre, hogy azt képzelem, ez holnap velem is megtörténhet.

Nem mondok mást, csak azt, hogy most nem bánnám, ha este, amikor lefekszem az ágyba, egy erős, de mégis gyengéd férfikar átölelne, magához szorítana, és úgy érezném, az életem biztonságban van, legalábbis úgy tűnik, hogy biztonságban van. Szeretném lehajtani a fejem egy olyan férfi mellé, aki tud rólam mindent, igazán mindent, akinek nem félnék elmondani még az én Tetovált lány-történetemet sem, mert tudnám, hogy az a férfi nem hagy el engem soha, és amikor reggel felébredek, nyugodt szívvel mondhatom neki, hogy szeretem.

Még mindig

2012 január 22. | Szerző: vidékilány

 Tegnap megint telefonált. Lopva hív, mintha titkolnia kéne, hogy ismerjük egymást… amikor alszik a család, vagy vásárol, vagy csak a temetőbe szalad ki.

Nem sokat beszéltünk. Jól vagy? Megvagyok. Megjött a fa? Meg. Behordtad? Be. (Egyedül, mivel senki, ismétlem SENKI nem jött el segíteni)

Néhány szó, és érzem, hogy még beszélne, ha kérdezném, de nem kérdezek semmit. Igyekszem kurtítani a beszélgetést, és végül abban maradunk, hogy majd hétfőn….

Igen, hétfőn. Hétfőn ismét előttem megy el, talán kacsintana, mint régen, talán dudál, hogy tudjam, amit úgyis tudok, a zsigereimben érzek: ő az. És én elfordulok, közelebb húzódom a vályúhoz, és nem fordulok semerre. Neki nem lesz ideje, annyi lesz a munkája, és én: én mosolygok, sőt, nevetek és énekelek, miközben a szívem majdnem megszakad, és próbálok kitörölni öt hónapot, próbálom nyugodtan szemlélni önmagam.

Sokszor gondolom át, nagyon sokszor mindazt, amit tettem. És egy pillanatra sem bántam meg semmit. De nem kérhet többet, mert nem tudok többet adni. De ha közelebb engedem, kérni fog, és én adni fogok.

Ez egy önvédelem, ez a távolságtartás. De nem tudok jobbat, nincs jobb ötletem. Ha hagyná, hogy szeressem, ha megpróbálna szeretni, ha látnám, hogy akar valami többet, mindent, MINDENT megtettem volna érte. Ma már: nem vagyok benne biztos.

Azt hiszem, túl sokat vagyok egyedül és túl sokat gondolkodom. De nem mehetek minden hétvégén mások nyakára, és itthon is van dolog bőven. Én mégis csak bóklászok a rumlis házban, és eltűnődöm.

A minap beszéltem az ex-szel, és megkérdezte, mi van velem és a Mókusommal. Mondom, hogy semmi, és nem is lesz ebből semmi, mert ő túl zűrös nekem. Mire ő: Ezt akartad, nem?

– Mi ez? – kérdeztem – Szemrehányás, csipkelődés, rosszindulat?

– Ez mind.

Néztem ki az ablakon, és nem szóltam többet hozzá. Ha igaz, akkor ő most megkönnyebbült, mert kimondhatta, nekem meg még nehezebb lett a szívem.

Nehéz ez a kereszt, és én választottam magamnak.

Istenem, segíts!

Dream Little Dream

2012 január 21. | Szerző: vidékilány

 Tegnap késő este, már sötétben hordtam be a fa maradékát, és közben az egyik regionális rádiót hallgattam. Azért szeretem, mert néha visszanyúlnak a gyökerekig, vagy majdnem a gyökerekig. Azon még tűnődöm, hogy melyik film betétdala volt a Dream Little Dream, de előbb-utóbb úgyis eszembe jut, addig marad az imádatos-Armstrong féle verzió. Nem tehetek róla, szeretem ezt a stílust (is).

http://www.youtube.com/watch?v=R-xzfwDAn1I

(Zárójelben jegyzem meg, hogy jutyub-online nézem a Mackótestvért, és így – persze – elmarad a házimunka. Pedig polgárpukkasztásból kekszszalámit ígértem a Mókusnak hétfőre. És még mennyi minden dolog van! De hát, képtelen vagyok ellenállni egy jó filmnek, vagy egy jó zenének, na… Ez vagyok én.)

Elbúcsúzom. Vagy nem?

2012 január 21. | Szerző: vidékilány

 Még pár nap, és minden, ami a múlthoz kötött, legalábbis a virtuális
múlthoz, nagyjából elenyészik. Nyugodtan írhatok itt neveket is, talán,
nem hiszem, hogy a régi ismerősök közül egyet kivéve, bárki is pontosan
most találna rá erre a blogra, és ha rá is találna, azt hiszem, hidegen
hagyná, hogy mit írok, mert már nem tudna hinni nekem.

Milyen furcsa az élet. Csalódunk, nyomot hagyunk másokban, és van,
hogy annyira nehéz megbocsátani, hogy magunk sem tudjuk, mit érzünk
igazán.

Ma van az egyik jeles napom. Előszedem a régi, képekből összevágott
videót, és újra és újra végignézem, végigsírom. És nem azért, amit
elhagytam, vagy elvesztettem, nem azért.

Volt egy lány, egy fiatal asszony, aki maga sem tudta, miért, de
boldogtalan volt. Sőt, megkockáztatom, maga sem tudta, hogy boldogtalan.
Írni kezdett, ami – ez különös fennálló ellentét – számára csak akkor
könnyű, ha boldog. De ő boldog volt attól, amit odafentről kapott:
boldog volt a napsütéstől, a szivárványtól, a téltől, egy felhőtől, egy
daltól, és- míg tudta, hogy szeretik- valami többre vágyott: arra, hogy
bízhasson feltétel nélkül mindenkiben, és hogy igazán szeressék, minél
többen szeressék.

Barátot talált, olyan barátot, akitől biztatást, törődést, talán
szeretetet is kapott, egy olyan világban, ahol a tér virtuális, ahol az
ország másik felén is kíváncsiak voltak rá. Egy barát után jött még egy
barát, és végül a felismerés, hogy a házasságát szinte gyerekfejjel,
egy-két, ma már kényszerítő körülménynek tekintett dolog miatt kötötte
meg. Küszködött, próbálta újrakezdeni, feléleszteni, megmagyarázni, hogy
több törődést kap idegenektől, mint a férjétől, próbált odafigyelni rá,
és több odafigyelést kapni… nem ment. És ami nem megy, azt nem kell
erőltetni.

A kettes számú barát elég közel volt ahhoz, hogy túllépve a
virtualitás határait, mellé álljon, és segítsen neki. És ma azt
mondhatom, hogy soha, senkivel nem éreztem magam olyan elevennek és
olyan jól, mint vele. A dolog egyszerű. Minden kapcsolat más és más. És
míg mi valóban megmaradtunk igazi barátoknak, nem kellett rejtegetnem
önmagam, vagy jobbnak mutatni, mint ami vagyok. Ő úgy fogadott el, és
olyannak szeretett, amilyen voltam.

A szakítás közben rettenetesen megviselt, bár próbáltam nem mutatni,
de egyre több és több támadás ért: az emberek kimutatták a foguk
fehérjét. És kin csapódik ez le, ha nem a barátokon? Őrült voltam. Egy
ámokfutó. Szabadulni akartam mindenhonnan és mindenképp, és meg nem
értettnek éreztem magam. És a hiénák egyre jöttek, a barátok közül egyre
többen hallgattak… vagy csak én éreztem úgy, hogy hallgatnak.
Nyeltem. Tűrtem. És sírtam odabent. De erős is voltam, és amikor
elérkezett a pillanat, olyan lettem, mint a gyerek, aki összeevett
mindent, és elcsapta a hasát. A sok megemészthetetlen fájdalomtól
egyszerűen lehánytam magam. Mindazt, aki voltam és aki lenni akartam.
Akiről azt gondoltam, értékes ember, akit valaki talán Valakinek tart.
Ocsmány módon bántam a barátommal.

Dühös voltam, tehetetlen düh tombolt bennem, ölni is tudtam volna talán.

Ez körül-belül fél éve történt. És ma sem tudom, hányadán állok R-rel
vagy Attilámmal, mert nincs jelzés, nincs hang és nem keressük egymást.
Van egy szép-könnyes videóm, amit néha előveszek, ha nagyon magányos
vagyok. Van néhány novellám, ami a barátságról szól. Van egy
képregényem, van egy kitűzőm, és elfogyott szilveszterkor az extra finom
olasz pezsgőm.

Van még a szeretet, amit érzek e kettő ránt. Lenyugodott bennem
minden, és most már más dolgok a fontosak, de mégis, bizonytalan vagyok.
Olyan bizonytalan, amilyen régen soha nem voltam. És nagyon-nagyon
magányos.

Nem erre vágytam, erre a fajta magányra. Azt hittem, ha elmúlik a házasság, majd jön a szerelem, és eltarol.

Elfelejtettem, hogy én más vagyok, több és kevesebb ennél.

Én vagyok az, aki mindig ott van.

Ha megírnám a történetemet, a szakítás utáni történetemet, ami rólam
és egy férfiról szól; rólam, egy férfiról, egy viskóról, Istenről és
pénzről, sokan tartanának a világ legnagyobb bolondjának. Talán egyszer
megírom.

Talán egyszer megírom, hogy milyen úgy aggódni egy férfiért, hogy
tudod, másnap reggel olyan emberek közé megy, akik pontosan tudják, hogy
mit jelent a mondat: pénzt vagy életet! Jó, kicsit túlzok, nem kívánták
az életét, csak a vérét.

Hazudhatott is, igen. Hazudhatott, arra játszva, hogy akkor majd segítek.

Ó, hányan voltak így!!! Arra játszottak, hogy én majd meghallgatom,
megsegítem, és utána nem sértődöm meg, ha hátat fordítanak és elmennek.

Hányan voltak így! És én soha nem kérdeztem, miért, és soha nem
sértődtem meg. Addig szükségünk volt egymásra, tanultunk valamit, és ha
nem segítettem volna, talán nem is Én lettem volna én.

Itt ez a férfi. Ez a férfi, aki elérte nálam, hogy megrendüljön a
bizalmam, és most úgy érzem, mintha a hitem inogna meg a világban, az
emberekben. Mintha omladozna felettem egy barlang teteje, és nem tudnám,
mi lesz a vége.

Nem kapálózom, ahogyan ő tenné. Összeszedtem minden erőmet, és
megtaláltam a kiutat. Arra tartok hát. Terveket szövök, ami teljességgel
ellentmond mindannak, amiben eddig hittem. Tervet, amelyben nem
szerepel férfi, sem gyerek, csak én és a családom. Mert úgy érzem, nem
tudok bízni többé. Talán én feszítettem túl a húrt. Igen, én okoztam
önmagamnak ezt a galibát, és magamnak is köszönhetem, hogy
belegabalyodtam.

Őrült nagy Gordiuszi csomó az egész, és a megoldás a kés lenne. Fogni
egy kést, és elvágni az egészet. Hátat fordítva új életet kezdeni. De
ebben a világban nem hagyhatod ott csak úgy a munkahelyed! És látni
őket, látni az arcukat és tudni, hogy mindkettővel vége, és mindkettőt
én okoztam, nem könnyű feladat, de túl leszek rajta. Rossz látni az
egyiken, hogy még szeret, a másikon, hogy a szeme, mint a jég.

Azt tanultam és abban hittem, hogy minden emberben ott van Isten. És
hogy benne nem látom, nem találom, és ha gyengédséget érzek felőle,
bennem a kétség, hogy ez valóban igaz-e, vagy csak színjáték, arcátlan
hazugság, mert ő így szokta, és már észre sem veszi?

Vajon hova tart ő, vajon hova tartok én?

Vége a szerepemnek, és ezt meg is mondtam neki. Megmondtam, hogy nem bírok el több terhet ennél. Hogy hagyjuk abba most.

A válasz egy ebéd, amolyan “beszéljük meg, nem akarlak elveszíteni
ebéd.” Ahol majdnem minden róla szólt, ahol nem érzem, hogy ott vagyok,
csak mint valami kutya, aki hűségesen figyel.

Megszoktam, hogy segítek, figyelek, és soha nem is vártam többet.
Most sem. De mégis: ekkora szintű nemtörődömséggel alig találkoztam.
Mentegethetem őt, hogy már évek óta egyedül van, és ő jól érezte magát,
mondja… és én: én nem.

Nem tudom, mit tegyek. Abban a pillanatban, amikor hátrébb lépnék,
jön valami, ami miatt ő lép közelebb. Tangózunk, megfeszül a testem,
majd elernyed, és végül már ájulnék, és nincs, aki megtart.

Mondom Ildikómnak, hogy nem tudom, azt hiszem, távoznom kéne, de nem
tudok, egyszerűen nem tudok, mintha valami érthetetlen erő tolna felé,
és nem hagyná, hogy elveszítsem, hogy elvesszen. Azt mondja erre ő, hogy
azért, mert én ilyen vagyok. Ez vagyok én. Aki körme szakadtáig küzd
egy házért, ami nem az övé, egy idős asszonyért, akivel sosem
találkozott, egy férfiért, akiben nem látja Istent, akinek mindennél
fontosabb önmaga és a lánya jövője, aki mindent más szemszögből néz, aki
egy idegen számára reménytelen, és aki mindig mindenkit csak
kihasznált.

Küzdök egy férfiért, akit szeretek és gyűlölök, és akinek nem vagyok
több, mint egy barát, akihez éjnek idején is be lehet állítani, akinek
mindig fontosabb más, mint saját maga, akit mindenki lebeszélne erről a
kapcsolatról, és ő mégis csinálja.

Ígéretet tettem, de vajon én döntöm-e el, hogy beteljesült-e, vagy
még hagy a dolog kívánnivalót maga után? Annyiszor álltam fel a sárból,
annyiszor mondtam már, hogy nem csinálom tovább, de nem mondhatok nemet
egy fájdalomnak, egy elcsüggedésnek, egy telefonnak. Nem mondhatok
nemet, akkor sem, ha az egész csak színjáték, ha az egészet csak azért
csinálják, mert tudják, hogy türelmes és odaadó leszek, ha így bánnak
velem.

De most: Istenem, olyan nehéz ez! Most nehezemre esik megbocsátani.
Én, aki soha senkinek nem akartam fájdalmat okozni, én, aki mindig
igyekeztem megbocsátani, most nem tudok. Forr bennem a keserű, és nem
akarom, hogy hozzám érjen. Nem nézek felé, mégis látom, hogy engem néz.
és nem tudom: miért? Puszta önzésből, vagy mert igazi, amit látni vélek a
szemében?

Gyötrődöm, és minden utam vége az ima. Istenem, mutasd meg, mit kell tennem.

Emlékszem minden szavára. Éveim mennek rá, azt mondta. Tudom. Tudom,
hogy így lesz, mert nem tudjuk egymást elengedni, azt hiszem. Várakozom
és szinte utálom magamban, hogy nem tudom elengedni, hogy nem tudok
megbocsátani, és hogy másfelé kéne néznem, de a fejem, mint a
keljfeljancsi, csak felé fordul.

Mi lesz ebből, Istenem, mi lesz ebből?

Nincs szükségem tanácsokra, sem okoskodásra. Ez vagyok én, és csak
összezavarna, ha néhány jóbarát beletenyerelne ebbe. Akik tudnak róla,
és véleményt alkotnak, még ők is azt mondják: kicsi csiga, ne hallgass
senkire, csak saját magadra.

Visszahúzódtam a csigaházba, és onnan nézek kifelé. Nem emelem meg a telefont, nem írok üzenetet, csak várok valamire.

Azt mondta, ne adjam fel, mindjárt itt a tavasz, azután a nyár.

És én azt feleltem, hogy ezt kívánom mindkettőnknek. tavaszt, nyarat, szerelmet. Neki is és nekem is.

Igazság szerint nem bánnám, ha most az ölébe hullana egy lány. Akkor nyugodt szívvel fordíthatnék hátat.

Most azonban: megteszem, ami tőlem telik, és utána Istenre bízom
magunkat. ő majd gondoskodni fog rólunk, ebben biztosak lehetünk.

Csak őrült nehéz úgy élni, hogy tudod, tudatosan tudod, hogy
bizonytalanságban élsz. A legtöbb ember terveket kovácsol, és azokhoz
tartja magát. Így biztonságot érez, viszonylagos biztonságot. Most nekem
is van tervem, de érdekes módon ez nem okoz nekem biztonságot. Inkább
nő bennem az aggódás, hogy mi lesz, ha nem így alakulnak a dolgok.

Elveszőben vagyok, és ha a szakítás után rossz állapotban voltam,
akkor most az összeomlás szélén vagyok. Nem találok kapaszkodót, a
tervek nem nyugtatnak meg, a szívem nem hagy szabadulni, az eszem
másfelé sodorna.

Mit tegyek, ha nem érzem Isten kezét az enyémen? Pedig tudom, tudom,
hogy rajta van, tudom, hogy ő velem van, hallottam a hangját, tudom,
hogy ki mellé rendelt, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki,
aki annyira ellent mond a szeretet törvényeinek, velem maradhat. Ehhez
gyökeres változás kellene, és ehhez van szükség talán rám is. Eszköz
vagyok egy nagyobb hatalom kezében. Hát használjon. Nem törődve
elbizonytalanodással, tétovasággal, félelemmel, kétségekkel. Megyek az
úton, ha egyszer az a valaki kinyújtja a kezét, és kiédesget a
csigaházból. Remélem, nem egy újabb fájdalomterhes eseménnyel teszi meg
ezt, hanem valami új dolog kezdődik. Addigis távolról szemlélem az
eseményeket, és hagyom, hogy történjen, aminek történni kell. Nem mintha
bárki is ellent tudna állni Isten tervének.

Jane és Edward

2012 január 5. | Szerző: vidékilány

 (néha fel kell állnom megkeverni)

Jó volt ez a Karácsony. Jó volt, mert társaságban voltam, és bár “szingli” vagyok, mégsem voltam magányos és mégsem voltam egyedül.

Ennek aztán az az átka, hogy amikor újra egyedül vagy, akkor tudod igazán, mi az.

Mókusom azt mondja, Isten rendelte így, én meg azt, hogy én választottam magamnak.

A Mókusom. A Mókusom egy nálam pár évvel idősebb férfi, akivel néhány hónapja közelebb kerültünk, mondjuk úgy, barátok vagyunk.

Ma reggel… Reggel! Olyan tíz körül, de aki éjjel kettőkor fekszik le, annak az még elég korai, főként, ha egész éjjel atomrobbanások ellen küzdött, és “drága” miniszterelnökünket próbálta megmenteni egy csapat gladiátor társaságában – de hogy mitől is? Azt nem tudom…

Szóval, hogy szavam ne felejtsem, felhívott, hogy hát, mégis, legalább beszélhet valakivel. Egyedül van ő is, hiába próbálja mondani, hogy ezt meg lehet szokni, meg nem olyan nehéz… szóval, felhívott, és én éppen kiborulós kedvemben voltam. Hiába mondtam, hogy nem, nem, rájött, és – persze- kifaggatott. Nagyjából. Amikor letettem a telefont, eszembe jutott a filmsorozat.

Nem tudom, hányszor és hányan dolgozták már fel A lowodi árvá-t. Azt hiszem, britt-országban sportot rendeznek belőle, hogy újra és újra hozzányúlnak a Bronte vagy Austen könyvekhez, és újra meg újra feldolgozzák őket. Hol nagy színészneveket, hol kisebbeket használva az adaptációhoz.

A kedvencem mindig az a feldolgozás, ami hagy időt, hogy megérts a történetet, és nem sűríti bele másfél órába az egész könyvet. ezért a Jane Eyre filmes verziói közül egy minisorozat a kedvencem.

Egy minisorozat, amiben nem a félelem és a rémisztgetés diktál, holott a történet kissé borzongós, hanem ahol ugyanúgy érezhető az angol kastélyok hangulata, a fellengzés, az emberi természet sokfélesége, a szeretet, az erotika; ahol Anglia nem egy ködös szürke valami, hanem ami megmutatja, hogy milyen valóban, és hogy milyen volt az a kor, amikor még kétszáz angol font nagyon szalonképessé tett egy negyvenéves, a könyv szerint kifejezetten ronda férfit egy elszegényedett nő szemében. És a legfőképpen, amiben van humor.

De eltértem a témától. Szóval, én tudom, hogy ez csak egy regény, vagy regény-adaptáció, de mégis… vajon valóban létezik olyan kapocs ember és ember között, amilyen Jane és Edward között van? Oké, mindenki tudja, hogy ikrek között létezik ilyen. De két ember között, akik viszonylag távol élnek egymástól?

Létezik olyan, hogy lelkileg úgy össze vagytok kapcsolva, hogy megérzed, ha baja van, és ő megérzi, ha neked van bajod? Hogy ha találkoztok, és neked jó a kedved, akkor neki egy kicsit rosszabb a napja? Hogy olyanok vagytok, mint a Jin és a Jang, tökéletesen kiegészítitek egymást, és pontosan tudjátok, a másiknak mikor van rátok szüksége?

Mert ha nincs ilyen, akkor csak képzelődöm. Vagy mi vagyunk az egyetlen ilyen emberpár.

És akkor itt egy kis részlet a filmből. Nem igazán a legjobb rész, de a színészi játék itt is fenomenális. Mondhatjuk, hogy nem lehet általánosítani, minden nemzet szül nagyszerű színészeket, de én akkor is az angolokért vagyok oda a legjobban. És ebben a részben éppen szó van a lelki kapocsról. Ha kedvet akarnák csinálni a filmhez, akkor egy flörtölős jelentet tennék fel ide. Vagy… felteszem azt is…

(Amúgy a sorozat műsoros DVD-n kapható a fenyőfás üzletláncban, az ára ezer forint, csak sokat kell kitartóan vadászni rá.)

http://www.youtube.com/watch?v=oWgNj7mWb2s

http://www.youtube.com/watch?v=bSrpvMSuhPM

Csak egy dal

2012 január 2. | Szerző: vidékilány

 Tegnap, újév első napján amikor hazafelé tartottam, “verte az ördög a feleségét”. A szivárvány Istennek az emberrel kötött szövetségének jele. És én egy tökéletes, földtől földig érőt láttam.

Akkor úgy éreztem, az én szövetségem is megerősítést nyert. És itt van, ma ennek “tárgyi” bizonyítéka is van. És én erre így reagálok:

http://www.youtube.com/watch?v=utms6WRCR0I

Bepipultam

2011 december 30. | Szerző: vidékilány

 Az ilyen “bepipulásokból” nem sok jó szokott kisülni, de elegem van, hogy a Férfi olyan, mint egy tehetetlen csiga…

A kifogások mindig a kezére állnak, és folyton, mindig, mindent kimagyaráz.

Elegem van belőle. Elegem van a tötymörgésből, a kifogásokból, amik csak arra jók, hogy tovább bogozzák az amúgy is elég nagy gordiuszi csomót.

Nem tudom, Papa mit szól hozzá, remélem, ez az, amire mindannyian vártunk.

Mert most, most aztán: Kinyitom a számat!!!

http://www.youtube.com/watch?v=JA5phN34cfY

“Keresem az utam,

2011 december 29. | Szerző: vidékilány

http://www.youtube.com/watch?v=uh8HNCu96JM

Mit tehetnék? Semmit.

Nincs út sem előre, sem vissza, csak én vagyok, egyedül egy házban, amiből kitörhetnék, amikor kedvem tartja, de nincs hozzá kedvem.

Túlélem-e erősségben azt, ami most van? Megmondta, hogy ez lesz, és én nem csodálkozom, csak fáj egy kicsit. Egy kicsit…

Botladozom. Álmélkodom. Fájok.

Olvasok. Erőt gyűjtök éjszaka, elveszítem nappal.

Átkozott örvény, amibe lassan beleszédülök, és a kiút létezik, de olyan fájdalmas, hogy még rá gondolni is rossz.

Lépj hátrább a fától, hogy meglásd az erdőt. Nem hagytam lebeszélni magam, görcsös akaratossággal markolok valamit, ami valójában soha nem volt az enyém.

Szeretem, és túl fogom élni, ha mást osztott rám a Teremtő. Csak nehéz elhinni.

Ha Igazi, úgyis visszatalál. El kell engednünk azt, amit szeretünk, hogy szállhasson a madár.

A kis fecske is hazatér tavasszal, az én madárkám is elmehet, és talán túléli, hogy a saját akarata tartja fogva. Értem. Vettem.

Repülj, madár, repülj!