Jane és Edward

2012 január 5. | Szerző: vidékilány |

 (néha fel kell állnom megkeverni)

Jó volt ez a Karácsony. Jó volt, mert társaságban voltam, és bár “szingli” vagyok, mégsem voltam magányos és mégsem voltam egyedül.

Ennek aztán az az átka, hogy amikor újra egyedül vagy, akkor tudod igazán, mi az.

Mókusom azt mondja, Isten rendelte így, én meg azt, hogy én választottam magamnak.

A Mókusom. A Mókusom egy nálam pár évvel idősebb férfi, akivel néhány hónapja közelebb kerültünk, mondjuk úgy, barátok vagyunk.

Ma reggel… Reggel! Olyan tíz körül, de aki éjjel kettőkor fekszik le, annak az még elég korai, főként, ha egész éjjel atomrobbanások ellen küzdött, és “drága” miniszterelnökünket próbálta megmenteni egy csapat gladiátor társaságában – de hogy mitől is? Azt nem tudom…

Szóval, hogy szavam ne felejtsem, felhívott, hogy hát, mégis, legalább beszélhet valakivel. Egyedül van ő is, hiába próbálja mondani, hogy ezt meg lehet szokni, meg nem olyan nehéz… szóval, felhívott, és én éppen kiborulós kedvemben voltam. Hiába mondtam, hogy nem, nem, rájött, és – persze- kifaggatott. Nagyjából. Amikor letettem a telefont, eszembe jutott a filmsorozat.

Nem tudom, hányszor és hányan dolgozták már fel A lowodi árvá-t. Azt hiszem, britt-országban sportot rendeznek belőle, hogy újra és újra hozzányúlnak a Bronte vagy Austen könyvekhez, és újra meg újra feldolgozzák őket. Hol nagy színészneveket, hol kisebbeket használva az adaptációhoz.

A kedvencem mindig az a feldolgozás, ami hagy időt, hogy megérts a történetet, és nem sűríti bele másfél órába az egész könyvet. ezért a Jane Eyre filmes verziói közül egy minisorozat a kedvencem.

Egy minisorozat, amiben nem a félelem és a rémisztgetés diktál, holott a történet kissé borzongós, hanem ahol ugyanúgy érezhető az angol kastélyok hangulata, a fellengzés, az emberi természet sokfélesége, a szeretet, az erotika; ahol Anglia nem egy ködös szürke valami, hanem ami megmutatja, hogy milyen valóban, és hogy milyen volt az a kor, amikor még kétszáz angol font nagyon szalonképessé tett egy negyvenéves, a könyv szerint kifejezetten ronda férfit egy elszegényedett nő szemében. És a legfőképpen, amiben van humor.

De eltértem a témától. Szóval, én tudom, hogy ez csak egy regény, vagy regény-adaptáció, de mégis… vajon valóban létezik olyan kapocs ember és ember között, amilyen Jane és Edward között van? Oké, mindenki tudja, hogy ikrek között létezik ilyen. De két ember között, akik viszonylag távol élnek egymástól?

Létezik olyan, hogy lelkileg úgy össze vagytok kapcsolva, hogy megérzed, ha baja van, és ő megérzi, ha neked van bajod? Hogy ha találkoztok, és neked jó a kedved, akkor neki egy kicsit rosszabb a napja? Hogy olyanok vagytok, mint a Jin és a Jang, tökéletesen kiegészítitek egymást, és pontosan tudjátok, a másiknak mikor van rátok szüksége?

Mert ha nincs ilyen, akkor csak képzelődöm. Vagy mi vagyunk az egyetlen ilyen emberpár.

És akkor itt egy kis részlet a filmből. Nem igazán a legjobb rész, de a színészi játék itt is fenomenális. Mondhatjuk, hogy nem lehet általánosítani, minden nemzet szül nagyszerű színészeket, de én akkor is az angolokért vagyok oda a legjobban. És ebben a részben éppen szó van a lelki kapocsról. Ha kedvet akarnák csinálni a filmhez, akkor egy flörtölős jelentet tennék fel ide. Vagy… felteszem azt is…

(Amúgy a sorozat műsoros DVD-n kapható a fenyőfás üzletláncban, az ára ezer forint, csak sokat kell kitartóan vadászni rá.)

http://www.youtube.com/watch?v=oWgNj7mWb2s

http://www.youtube.com/watch?v=bSrpvMSuhPM