Egy boldog nap

2012 január 29. | Szerző: vidékilány |

Mitől is az? Jaj, nem is tudom… óóó, ddehhogyneemmmm!!!!!!

Reggel tízkor dobott ki az ágy, fel a fészbúkra, reggeli közben (zsíros kenyér hagymával, hm…). Egy gyors vasárnapi dal-beillesztés, ha eszembe jut, még ma is csinálom, bár, nem tudom, valakinek biztosan az agyára mentem/megyek vele. Eszi fene!!!

Azután elő a tizenkettes listával, a “bulizzunk egyet, amúgy, csiga módra”, összerakni a sorrendet, és már indul is… ráztam a sejhajom, míg betermeltem a maradék smarnit ebéd gyanánt. És: telefon (: (: (:

Mély férfihang.

– Szia! Én vagyok!

Dübörög a zene, és már megint ki az… ja, a Mókus, aki tegnap nem hívott.

Na, mi van, édes, elaludtál tegnap?

Aha.

tudtaaam… (: (:( :

Közel háromnegyed órát csevegtünk, nevettünk, dumáltunk és mászkáltunk a lakásban: én az enyémben, ő az övében. Folyton pakol telefonálás közben.

Utólag jutott eszembe az a film (nekem mindig eszembe jutnak egy élethelyzetről filmbeli idézetek), tudjátok, amikor a Beépített szépségben a szőke lány, aki végül a királynő lesz, nem emlékszem a nevére, szóval, ő mondja, hogy elszúrt egy választ, mert már megvolt a tökéletes válasza arra a kérdésre, hogy mi lenne élete legjobb napja. Az, felelte, ha egy férfival kézen fogva mennénk egy tengerparton, és könyvekről, zenékről és filmekről beszélnénk.

Nos, nem túl pontos idézet, senki ne nézzen utána, mert nem szó szerint így volt, de mi így voltunk ma, levéve a sétát.

Filmekről, zenékről és könyvekről beszélgettünk, lazán, mintha ezer éve mást sem tennénk, mint beszélgetnénk, jókat nevettünk, és, igen, olyan volt egy kicsit, mint a filmekben.

Délután átjött egy munkatársam, és megnéztük (újra) a Tetovált lányt, a 2009-es verziót, de később láttam már, hogy – máshol ugyan, de – a friss verzió is él már a neten. Szóval, a csajszi fél hétkor ment el, jót dumáltunk szexről, pasikról, szerelemről, törpe nyuszikról és hangjegyes kirakókról, az anyák tyúkanyó-szindrómáiról, és arról, hogy mit tennénk, ha megtudnánk, hogy már csak a holnapi nap áll rendelkezésünkre, és aztán lehúznák a redőnyt.

Vajon mit tennék, ha tudnám, ma este megtudnám, hogy nincs több időm, mint a holnapi nap, és nincs kedd reggel?

Bérelnék egy autót. Beültetném az anyukámat az anyósülésre (micsoda kombináció!), és elvinném Zalába, mert élete nagy álma, hogy szeretné látni a zalai dombokat. Utána lemennék Somogyba, Göllére, mert szeretném látni a falut ahol a kedvenc íróm, Fekete István felnőtt. Lőnék egy csomó fotót, és elő is hívatnám, mert este, ha hazaértem, felvenném a miniszoknyámat, a fekete, alakformáló harisnyámat, a vörös blúzomat, visszaülnék az autóba, és elmennék a Mókusomhoz (akinek szintén nagy kedvence a fent említett író). Elkönyörögném vacsorázni, és ott, annál az asztalnál megkérném, hogy ne csináljon mást, csak figyeljen rám. És elmondanám neki azt, ami miatt elromlott a házasságom, elmondanám a történetemet, az igazi, valódi történetemet egy lányról, akit sosem szerettek, aki csak szeretett. Elmondanám, hogy mindannak, amit vele végigcsináltam, annak ától cettig, minek mi volt az oka és következménye, és a vacsora után megkérném, hogy jöjjön haza velem. Gyújtsunk be a kandallóba, üljünk le a tűz elé a szőnyegre, igyunk meg két pohár pezsgőt, és töltsük együtt az éjszakát. Elmondanám neki, hogy miért kérem ezt, hogy nekem már nem lesz reggel, és ha elaludtam, nyugodtan menjen el… és azt hiszem, akkor boldogan halnák meg, mert egyszer, életemben először úgy szeretkeznék valakivel, hogy szerelmes vagyok az illetőbe.

Szóval, hogy szavam ne felejtsem, szépen eldumáltuk A.-val az időt, és ő elment, én meg filmet kerestem, néznivalót, és ráakadtam egy vígjátékra, amit ezer éve nem láttam: Minden végzet nehéz.

Jó kis film, megannyi humorral, és persze, nekem való gondolatokkal. Választ ad néhány ki nem mondott kérdésre, értelmet egy vasárnap estének, és talán, még örülök is, hogy így alakult a hétvége, ahogyan alakult.

 

Most várom a holnapi napot, bár, nem lesz benne semmi érdekes, gondolom, pusztán egy-egy előttem elhaladó kocsi, és a masiniszta, aki piszkosul jóképű, piszkosul zűrös, és akivel nincs időnk a melóban egymásra. De hát, a meló nem is erről szól. Ráadásul a “vetélytársam” is táppénzen van, szóval, még a hecc kedvéért sincs értelme várni rá. Merthogy, nézzenek oda, van vetélytársam. Valaki, aki vasvilla-szemeket mereszt rám, mert meg van győződve róla, hogy köztünk van valami, és hogy én néhány laza mozdulattal elhappoltam előle a pasit, akit ő már négy éve nem tud megfogni magának. Hírét viszi mindenfelé, hogy én el vagyok szállva magamtól, hogy sütit viszek annak, akit meg akarok fogni magamnak, és majdnem megőrül attól, hogy nem tudja, mi van a Mókus és köztem.

Mondok egy példát. Például ő eszik egy negrót, és megkérdi a Mókust, kér-e. Mire ő: Naná. (Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el). Erre a hölgy, nem, várjunk csak, hogy is hívják az újak? A Nagyszerű egyszerűen kitolja a szájából a negrót, hogy: tessék, itt van.

Megbeszéltük a Mókussal, hogy rájátszunk a dologra kicsit, hadd bosszantsa. Ezért (a Nagyszerű eszméletlen nagyságú palacsintát hozott a Mókusomnak, a fiúk napokig szekálták, hogy ha ez a méret, akkor gondban lesz, de nagyon) a Mókusom megkérdezte tőle, hogy hozott-e neki sütit. Az meg, hogy: Ő aztán nem hoz, hozzon neki.. mármint, hozzak neki én. Mire a Mókus: A Kisszívem? Ő hoz is!!!

Ezért aztán a Nagyszerű nem beszél velem, sőt… ha szemmel ölni lehetne, már hulla volnék….

Ilyen apróságokkal múlatom az időt, jó kis történetekkel, és teljesen derűsen tekintek a követező napok elé. Nincs bennem sem stressz, sem várakozás semmi felé. Nem tudom, mi fog történni, de hát, ki tudja? Csak bízom a legjobban, és várom a nagy áttörést.

Ha valaki ismer, akkor tudja, hogy én, ha valakit megszeretek, nem fukarkodom azzal, hogy ezt a tudomására hozzam. És most úgy döntöttem, ha már önmagam adom minden helyzetben, akkor nem fogom magam vissza a Mókusommal szemben sem. Ezért a telefont ezzel a szóval tettem le:

“Szeretlek!”

 

 

 

Sok minden van, aminek ember képes ellenállni. Sok minden van, amit nem akarunk bevallani magunknak. Sok minden van, ami nyilvánvaló, és csak utólag jövünk rá, hogy mennyire elbaltáztunk valamit.

Én nem akarom úgy élni az életem, hogy azon gondolkozzak, mikor baltázok el valamit. Egyszerűen önmagam akarok lenni, egy nő, aki feltételek nélkül szeret, akinek nem számít, ki mit beszél róla.

Életemben először szerelmes vagyok. Igazán szerelmes. Hogy milyen a pasi… kit érdekel? Ha Isten nekem szánta, nekem való. Ha csak arra szánta, hogy vele éljem meg a szerelmet, akkor arra szánta. Nem fogok folyton azon gondolkodni, mit teszek helyesen, vagy helytelenül, és ha ezt vagy azt teszem, annak mi lesz a következménye. Életemben először szerelmes vagyok (ezt már mondtam, mi tagadás), életemben először egy nő, akit nálamnál szebbnek és kívánatosabbnak gondolok, féltékeny rám, RÁM, a szürke kisegérre, akinek a szexuális kisugárzása nulla, akit mindig csak barátnak fogadtak el. Életemben először úgy állok a világban, hogy nincs valódi társam, és életemben először nem félek semmitől.

Mondjak valamit? Ez olyan felszabadult érzés, mintha részeg lennék…

Hogy most mit fogok tenni? Nos, mivel holnap hajnali négykor kelek, és még hajat is kell mosnom, fogom magam, kabátot öltök, és megnézem, csillagos-e az ég. És ha csillagos, elmegyek sétálni. És ha nem csillagos, akkor is elmegyek sétálni. Élvezem, hogy élek, hogy szeretek, és hogy szeretnek. Élvezem, hogy van kiért, és van miért felkeli holnap reggel, még akkor is, ha az, amit érzek, csalás, önámítás, és akkor is, ha nem.

És ha egyszer majd, valaha, mégis beteljesül a szerelem, nagyon-nagyon-nagyon boldog leszek, azt garantálom.

 

És, íme, az elmaradhatatlan dal. Természetesen, francia.

 

http://www.youtube.com/watch?v=0g4NiHef4Ks