Titkos szerelem

2012 január 27. | Szerző: vidékilány |

 Amikor azt mondta, majd felhív, eszembe jutott, hogy: persze, majd ha senki nem lesz otthon, és addig, amíg valaki haza nem ér… jó ez így. Jó is, nem is, de ez van.

Igen, ma ismét volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy ahogyan a Jóisten behozta őt az életembe, ahogyan feláldoztam mindenem érte, és ahogyan minden történt… nem gondolom, hogy véletlen volt. Biztosan voltak olyan dolgok, amelyek a saját döntésemen, vagy az övén múltak.

Most azonban hiába döntök úgy, hogy ennek itt semmi értelme, mert nem bírok elszakadni, és ő sem bír elszakadni. Mit tehetünk hát?

Ahogyan Isten behozta őt az életembe, úgy fogja elvinni egy napon. Addig azonban, amíg ez a nap el nem jön, dolgunk van egymás mellett. Nem tudom, mit hozhat még a Sors, hiszen annyi nehézségen vagyunk túl. Nem tudom, mi lehet még, ami összébb hozhat minket, néha azt hiszem, ennél összébb nem is lesz talán soha. De lesz valami, ki tudja, mikor, ami változtat a mostani egyensúlyon, és máshova helyeződik át a hangsúly. Hogy ez a valami erősíti, vagy gyengíti a kapcsolatunkat, nem tudja senki.

De amikor valaki annyit kér, mint ő kért tőlem, és meg is kapja… amikor szó szerint az életed adod a kezébe, akkor is, amikor tudod, hogy megbízhatatlan, hogy semmit nem lehet elhinni, amit ígér, amikor így is mindent megteszel érte… akkor nem marad más, ami nyugtat vagy erőt ad, csak a hit. És a hit erőt ad, amikor fáradt vagy és megnyugvást ad, ha ideges vagy. És amikor bezárul egy ajtó, kinyílik egy ablak.

Azon gondolkodtam, hogy amiken végigmentem a Mókusom mellett, azok olyan csodálatos dolgok, amelyek egyben borzalmasak is. Privát naplóban őrzöm minden napját ennek az időnek, azokat a napokat is, amikor nem volt más velem, csak Isten. Ha egyszer megírom, akkor senki nem fogja elhinni, hogy ez egy igaz történet, de olyan hihetetlen, hogy emberi fantázia erre aligha képes, hogy így összekuszálja és kibogozza a szálakat. Ha visszatekintek erre az időre, és a mostani napi csodákra, amelyek megesnek velem, csak azt mondhatom, hogy bármilyen is a Mókusom, és bármit hoz is az élet, én egy pillanatra sem bánok semmit, egyáltalán, semmit.

A mostani viszonyunk részemről több, mint egy barátság, részéről: nem tud többet nyújtani egy barátságnál. Így vagyunk, és bárhogyan próbáltam feladni, mondván, nekem nem elég egy barátság, a vége mindig újabb probléma lett, és újra csak a hátam, vállam tartottam, vagy azokon tartottam őt… eszembe jutnak a hajnali esemesek, az átvirrasztott, áttelefonált éjszakák, a karácsony körüli napok, a veszekedések, és csak azt tudom, hogy nincs választásom. A Jóisten mellé sodort, és majd elsodor mellőle, ha már nem lesz szükségünk egymásra. Ez is, hogy mellésodort… mennyi mindennek kellett klappolni ahhoz, hogy azon az augusztusi napon odasétáljak, alkatrésszel a kezemben a gépéhez, és megkérdezzem a férfitól, akivel addig soha nem beszélem egy szót sem, hogy mi a baja… akkor váltott műszakot, és most kiderül, hogy utánam van a száma…. mintha eleve elrendeltetett lenne minden, mintha egy nagy terv részei lennénk, vagy – ha stílusosak akarunk lenni – egy nagy gobelin képei.

Mit tehetek hát? Semmit. Azaz, valamit mégis. Nyugton maradhatok, elfogadhatom, hogy ő nem maradéktalanul az enyém, hogy vannak más fontos dolgok is az életében, és élvezhetem azt, ami most van. Ha ennyi adatott meg, akkor ennyit kell értékelni.

Tanulunk, folyton tanulunk valamit, és míg R.-rel szemben védekező álláspontot vettem fel anno, most azt teszem, amiben igazán jó vagyok. Önsajnálat helyett elkezdem élvezni azt, ami van. Ezt tettem régen is, és most is ezt fogom tenni. Élvezem, hogy szerethetek, hogy süt a nap, hogy tél van, ami azt jelenti, hogy alkalmam van elnyúlni Thomas Eidson kisregényével a szőnyegen a kandalló előtt, és olvasni a Isten gyermekeit. Lehet, hogy túlságosan a könyveknek élek, de mindig is ilyen voltam, és a könyvek mindig jó irányba tereltek engem.

Holnap pedig, késő délután, amikor tőlem tizenöt kilométerre egy ház kiürül, és csak egy férfi marad a szobájában, felemeli a telefont, és megcsörrenti a mobilom. És akkor lesz öt perc, tíz perc, fél óra, ami csak a miénk, és akkor majd úgy érzem, ez a legjobb, ami történhetett velünk.

http://www.youtube.com/watch?v=brW-Dgj-kKo