Még mindig

2012 január 22. | Szerző: vidékilány |

 Tegnap megint telefonált. Lopva hív, mintha titkolnia kéne, hogy ismerjük egymást… amikor alszik a család, vagy vásárol, vagy csak a temetőbe szalad ki.

Nem sokat beszéltünk. Jól vagy? Megvagyok. Megjött a fa? Meg. Behordtad? Be. (Egyedül, mivel senki, ismétlem SENKI nem jött el segíteni)

Néhány szó, és érzem, hogy még beszélne, ha kérdezném, de nem kérdezek semmit. Igyekszem kurtítani a beszélgetést, és végül abban maradunk, hogy majd hétfőn….

Igen, hétfőn. Hétfőn ismét előttem megy el, talán kacsintana, mint régen, talán dudál, hogy tudjam, amit úgyis tudok, a zsigereimben érzek: ő az. És én elfordulok, közelebb húzódom a vályúhoz, és nem fordulok semerre. Neki nem lesz ideje, annyi lesz a munkája, és én: én mosolygok, sőt, nevetek és énekelek, miközben a szívem majdnem megszakad, és próbálok kitörölni öt hónapot, próbálom nyugodtan szemlélni önmagam.

Sokszor gondolom át, nagyon sokszor mindazt, amit tettem. És egy pillanatra sem bántam meg semmit. De nem kérhet többet, mert nem tudok többet adni. De ha közelebb engedem, kérni fog, és én adni fogok.

Ez egy önvédelem, ez a távolságtartás. De nem tudok jobbat, nincs jobb ötletem. Ha hagyná, hogy szeressem, ha megpróbálna szeretni, ha látnám, hogy akar valami többet, mindent, MINDENT megtettem volna érte. Ma már: nem vagyok benne biztos.

Azt hiszem, túl sokat vagyok egyedül és túl sokat gondolkodom. De nem mehetek minden hétvégén mások nyakára, és itthon is van dolog bőven. Én mégis csak bóklászok a rumlis házban, és eltűnődöm.

A minap beszéltem az ex-szel, és megkérdezte, mi van velem és a Mókusommal. Mondom, hogy semmi, és nem is lesz ebből semmi, mert ő túl zűrös nekem. Mire ő: Ezt akartad, nem?

– Mi ez? – kérdeztem – Szemrehányás, csipkelődés, rosszindulat?

– Ez mind.

Néztem ki az ablakon, és nem szóltam többet hozzá. Ha igaz, akkor ő most megkönnyebbült, mert kimondhatta, nekem meg még nehezebb lett a szívem.

Nehéz ez a kereszt, és én választottam magamnak.

Istenem, segíts!