Elbúcsúzom. Vagy nem?

2012 január 21. | Szerző: vidékilány |

 Még pár nap, és minden, ami a múlthoz kötött, legalábbis a virtuális
múlthoz, nagyjából elenyészik. Nyugodtan írhatok itt neveket is, talán,
nem hiszem, hogy a régi ismerősök közül egyet kivéve, bárki is pontosan
most találna rá erre a blogra, és ha rá is találna, azt hiszem, hidegen
hagyná, hogy mit írok, mert már nem tudna hinni nekem.

Milyen furcsa az élet. Csalódunk, nyomot hagyunk másokban, és van,
hogy annyira nehéz megbocsátani, hogy magunk sem tudjuk, mit érzünk
igazán.

Ma van az egyik jeles napom. Előszedem a régi, képekből összevágott
videót, és újra és újra végignézem, végigsírom. És nem azért, amit
elhagytam, vagy elvesztettem, nem azért.

Volt egy lány, egy fiatal asszony, aki maga sem tudta, miért, de
boldogtalan volt. Sőt, megkockáztatom, maga sem tudta, hogy boldogtalan.
Írni kezdett, ami – ez különös fennálló ellentét – számára csak akkor
könnyű, ha boldog. De ő boldog volt attól, amit odafentről kapott:
boldog volt a napsütéstől, a szivárványtól, a téltől, egy felhőtől, egy
daltól, és- míg tudta, hogy szeretik- valami többre vágyott: arra, hogy
bízhasson feltétel nélkül mindenkiben, és hogy igazán szeressék, minél
többen szeressék.

Barátot talált, olyan barátot, akitől biztatást, törődést, talán
szeretetet is kapott, egy olyan világban, ahol a tér virtuális, ahol az
ország másik felén is kíváncsiak voltak rá. Egy barát után jött még egy
barát, és végül a felismerés, hogy a házasságát szinte gyerekfejjel,
egy-két, ma már kényszerítő körülménynek tekintett dolog miatt kötötte
meg. Küszködött, próbálta újrakezdeni, feléleszteni, megmagyarázni, hogy
több törődést kap idegenektől, mint a férjétől, próbált odafigyelni rá,
és több odafigyelést kapni… nem ment. És ami nem megy, azt nem kell
erőltetni.

A kettes számú barát elég közel volt ahhoz, hogy túllépve a
virtualitás határait, mellé álljon, és segítsen neki. És ma azt
mondhatom, hogy soha, senkivel nem éreztem magam olyan elevennek és
olyan jól, mint vele. A dolog egyszerű. Minden kapcsolat más és más. És
míg mi valóban megmaradtunk igazi barátoknak, nem kellett rejtegetnem
önmagam, vagy jobbnak mutatni, mint ami vagyok. Ő úgy fogadott el, és
olyannak szeretett, amilyen voltam.

A szakítás közben rettenetesen megviselt, bár próbáltam nem mutatni,
de egyre több és több támadás ért: az emberek kimutatták a foguk
fehérjét. És kin csapódik ez le, ha nem a barátokon? Őrült voltam. Egy
ámokfutó. Szabadulni akartam mindenhonnan és mindenképp, és meg nem
értettnek éreztem magam. És a hiénák egyre jöttek, a barátok közül egyre
többen hallgattak… vagy csak én éreztem úgy, hogy hallgatnak.
Nyeltem. Tűrtem. És sírtam odabent. De erős is voltam, és amikor
elérkezett a pillanat, olyan lettem, mint a gyerek, aki összeevett
mindent, és elcsapta a hasát. A sok megemészthetetlen fájdalomtól
egyszerűen lehánytam magam. Mindazt, aki voltam és aki lenni akartam.
Akiről azt gondoltam, értékes ember, akit valaki talán Valakinek tart.
Ocsmány módon bántam a barátommal.

Dühös voltam, tehetetlen düh tombolt bennem, ölni is tudtam volna talán.

Ez körül-belül fél éve történt. És ma sem tudom, hányadán állok R-rel
vagy Attilámmal, mert nincs jelzés, nincs hang és nem keressük egymást.
Van egy szép-könnyes videóm, amit néha előveszek, ha nagyon magányos
vagyok. Van néhány novellám, ami a barátságról szól. Van egy
képregényem, van egy kitűzőm, és elfogyott szilveszterkor az extra finom
olasz pezsgőm.

Van még a szeretet, amit érzek e kettő ránt. Lenyugodott bennem
minden, és most már más dolgok a fontosak, de mégis, bizonytalan vagyok.
Olyan bizonytalan, amilyen régen soha nem voltam. És nagyon-nagyon
magányos.

Nem erre vágytam, erre a fajta magányra. Azt hittem, ha elmúlik a házasság, majd jön a szerelem, és eltarol.

Elfelejtettem, hogy én más vagyok, több és kevesebb ennél.

Én vagyok az, aki mindig ott van.

Ha megírnám a történetemet, a szakítás utáni történetemet, ami rólam
és egy férfiról szól; rólam, egy férfiról, egy viskóról, Istenről és
pénzről, sokan tartanának a világ legnagyobb bolondjának. Talán egyszer
megírom.

Talán egyszer megírom, hogy milyen úgy aggódni egy férfiért, hogy
tudod, másnap reggel olyan emberek közé megy, akik pontosan tudják, hogy
mit jelent a mondat: pénzt vagy életet! Jó, kicsit túlzok, nem kívánták
az életét, csak a vérét.

Hazudhatott is, igen. Hazudhatott, arra játszva, hogy akkor majd segítek.

Ó, hányan voltak így!!! Arra játszottak, hogy én majd meghallgatom,
megsegítem, és utána nem sértődöm meg, ha hátat fordítanak és elmennek.

Hányan voltak így! És én soha nem kérdeztem, miért, és soha nem
sértődtem meg. Addig szükségünk volt egymásra, tanultunk valamit, és ha
nem segítettem volna, talán nem is Én lettem volna én.

Itt ez a férfi. Ez a férfi, aki elérte nálam, hogy megrendüljön a
bizalmam, és most úgy érzem, mintha a hitem inogna meg a világban, az
emberekben. Mintha omladozna felettem egy barlang teteje, és nem tudnám,
mi lesz a vége.

Nem kapálózom, ahogyan ő tenné. Összeszedtem minden erőmet, és
megtaláltam a kiutat. Arra tartok hát. Terveket szövök, ami teljességgel
ellentmond mindannak, amiben eddig hittem. Tervet, amelyben nem
szerepel férfi, sem gyerek, csak én és a családom. Mert úgy érzem, nem
tudok bízni többé. Talán én feszítettem túl a húrt. Igen, én okoztam
önmagamnak ezt a galibát, és magamnak is köszönhetem, hogy
belegabalyodtam.

Őrült nagy Gordiuszi csomó az egész, és a megoldás a kés lenne. Fogni
egy kést, és elvágni az egészet. Hátat fordítva új életet kezdeni. De
ebben a világban nem hagyhatod ott csak úgy a munkahelyed! És látni
őket, látni az arcukat és tudni, hogy mindkettővel vége, és mindkettőt
én okoztam, nem könnyű feladat, de túl leszek rajta. Rossz látni az
egyiken, hogy még szeret, a másikon, hogy a szeme, mint a jég.

Azt tanultam és abban hittem, hogy minden emberben ott van Isten. És
hogy benne nem látom, nem találom, és ha gyengédséget érzek felőle,
bennem a kétség, hogy ez valóban igaz-e, vagy csak színjáték, arcátlan
hazugság, mert ő így szokta, és már észre sem veszi?

Vajon hova tart ő, vajon hova tartok én?

Vége a szerepemnek, és ezt meg is mondtam neki. Megmondtam, hogy nem bírok el több terhet ennél. Hogy hagyjuk abba most.

A válasz egy ebéd, amolyan “beszéljük meg, nem akarlak elveszíteni
ebéd.” Ahol majdnem minden róla szólt, ahol nem érzem, hogy ott vagyok,
csak mint valami kutya, aki hűségesen figyel.

Megszoktam, hogy segítek, figyelek, és soha nem is vártam többet.
Most sem. De mégis: ekkora szintű nemtörődömséggel alig találkoztam.
Mentegethetem őt, hogy már évek óta egyedül van, és ő jól érezte magát,
mondja… és én: én nem.

Nem tudom, mit tegyek. Abban a pillanatban, amikor hátrébb lépnék,
jön valami, ami miatt ő lép közelebb. Tangózunk, megfeszül a testem,
majd elernyed, és végül már ájulnék, és nincs, aki megtart.

Mondom Ildikómnak, hogy nem tudom, azt hiszem, távoznom kéne, de nem
tudok, egyszerűen nem tudok, mintha valami érthetetlen erő tolna felé,
és nem hagyná, hogy elveszítsem, hogy elvesszen. Azt mondja erre ő, hogy
azért, mert én ilyen vagyok. Ez vagyok én. Aki körme szakadtáig küzd
egy házért, ami nem az övé, egy idős asszonyért, akivel sosem
találkozott, egy férfiért, akiben nem látja Istent, akinek mindennél
fontosabb önmaga és a lánya jövője, aki mindent más szemszögből néz, aki
egy idegen számára reménytelen, és aki mindig mindenkit csak
kihasznált.

Küzdök egy férfiért, akit szeretek és gyűlölök, és akinek nem vagyok
több, mint egy barát, akihez éjnek idején is be lehet állítani, akinek
mindig fontosabb más, mint saját maga, akit mindenki lebeszélne erről a
kapcsolatról, és ő mégis csinálja.

Ígéretet tettem, de vajon én döntöm-e el, hogy beteljesült-e, vagy
még hagy a dolog kívánnivalót maga után? Annyiszor álltam fel a sárból,
annyiszor mondtam már, hogy nem csinálom tovább, de nem mondhatok nemet
egy fájdalomnak, egy elcsüggedésnek, egy telefonnak. Nem mondhatok
nemet, akkor sem, ha az egész csak színjáték, ha az egészet csak azért
csinálják, mert tudják, hogy türelmes és odaadó leszek, ha így bánnak
velem.

De most: Istenem, olyan nehéz ez! Most nehezemre esik megbocsátani.
Én, aki soha senkinek nem akartam fájdalmat okozni, én, aki mindig
igyekeztem megbocsátani, most nem tudok. Forr bennem a keserű, és nem
akarom, hogy hozzám érjen. Nem nézek felé, mégis látom, hogy engem néz.
és nem tudom: miért? Puszta önzésből, vagy mert igazi, amit látni vélek a
szemében?

Gyötrődöm, és minden utam vége az ima. Istenem, mutasd meg, mit kell tennem.

Emlékszem minden szavára. Éveim mennek rá, azt mondta. Tudom. Tudom,
hogy így lesz, mert nem tudjuk egymást elengedni, azt hiszem. Várakozom
és szinte utálom magamban, hogy nem tudom elengedni, hogy nem tudok
megbocsátani, és hogy másfelé kéne néznem, de a fejem, mint a
keljfeljancsi, csak felé fordul.

Mi lesz ebből, Istenem, mi lesz ebből?

Nincs szükségem tanácsokra, sem okoskodásra. Ez vagyok én, és csak
összezavarna, ha néhány jóbarát beletenyerelne ebbe. Akik tudnak róla,
és véleményt alkotnak, még ők is azt mondják: kicsi csiga, ne hallgass
senkire, csak saját magadra.

Visszahúzódtam a csigaházba, és onnan nézek kifelé. Nem emelem meg a telefont, nem írok üzenetet, csak várok valamire.

Azt mondta, ne adjam fel, mindjárt itt a tavasz, azután a nyár.

És én azt feleltem, hogy ezt kívánom mindkettőnknek. tavaszt, nyarat, szerelmet. Neki is és nekem is.

Igazság szerint nem bánnám, ha most az ölébe hullana egy lány. Akkor nyugodt szívvel fordíthatnék hátat.

Most azonban: megteszem, ami tőlem telik, és utána Istenre bízom
magunkat. ő majd gondoskodni fog rólunk, ebben biztosak lehetünk.

Csak őrült nehéz úgy élni, hogy tudod, tudatosan tudod, hogy
bizonytalanságban élsz. A legtöbb ember terveket kovácsol, és azokhoz
tartja magát. Így biztonságot érez, viszonylagos biztonságot. Most nekem
is van tervem, de érdekes módon ez nem okoz nekem biztonságot. Inkább
nő bennem az aggódás, hogy mi lesz, ha nem így alakulnak a dolgok.

Elveszőben vagyok, és ha a szakítás után rossz állapotban voltam,
akkor most az összeomlás szélén vagyok. Nem találok kapaszkodót, a
tervek nem nyugtatnak meg, a szívem nem hagy szabadulni, az eszem
másfelé sodorna.

Mit tegyek, ha nem érzem Isten kezét az enyémen? Pedig tudom, tudom,
hogy rajta van, tudom, hogy ő velem van, hallottam a hangját, tudom,
hogy ki mellé rendelt, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki,
aki annyira ellent mond a szeretet törvényeinek, velem maradhat. Ehhez
gyökeres változás kellene, és ehhez van szükség talán rám is. Eszköz
vagyok egy nagyobb hatalom kezében. Hát használjon. Nem törődve
elbizonytalanodással, tétovasággal, félelemmel, kétségekkel. Megyek az
úton, ha egyszer az a valaki kinyújtja a kezét, és kiédesget a
csigaházból. Remélem, nem egy újabb fájdalomterhes eseménnyel teszi meg
ezt, hanem valami új dolog kezdődik. Addigis távolról szemlélem az
eseményeket, és hagyom, hogy történjen, aminek történni kell. Nem mintha
bárki is ellent tudna állni Isten tervének.