Szél

2011 július 1. | Szerző: vidékilány |

Szeretem a szelet, még akkor is, ha ilyen viharos, mint manapság. Ilyenkor a határba megyek, ki a gidres-gödrös düllőutakra, és hallgatom a szelet. Mert régi idők meséit hozza felém, és a jövőről ígér nem túl biztató dolgokat.

Megkezdődött az aratás. A mai aratók talán nem örülnek a szélnek, és eltűnődöm: vajon a múlt inges, mellényes, kötényes, sokszoknyás aratói, a kévét kötő asszonyok, a madzagfonó gyerekek vajon örültek-e a szélnek? Homlokukról letörölte a verejtéket, és megsimogatta naptól cserzett arcukat… de meghajolt a búza, és a tövek közül sűrűn röppent fel a pacsirta… sűrűbben, mint általában.

Most ring a gabona. Nagy, érett kalásza majd’ letöri a vékony szárat. Vajon mekkora erő került belé? A búzamező érces hangon zenél, és valahonnan, talán az árok mélyéről – ha elhallgat egy-egy fa alatt a határtáncoltató szél – hallani egy-egy tarlózengő vidám nótáját.

A fák is susognak, suhognak, zenélnek. Egyiknek ezüstszín levelei vannak, másiknak keményen koppan a termése a talajon. A szél takarít és rendbe hoz. Leveri az életképtelen gyümölcsöt a fáról, megtépi a diófát, amit amúgy sem alakít, metsz az ember, és elsöpri a járdáról a trombitafolyondár lehullott virágát.

Suttognak a fenyők… suttognak. A fenyőerdő ilyenkor olyan, mint a novemberi idő… mint az orgonaszó a templomban, ahol az Isten lakik

A falu azonban vígabban van! Az oszlop tetején a maholnap felnőtt gólyafiak próbálgatják a szélben a szárnyaikat. A házak előtt nagy a csend és a meleg, oda húzódnak a lepkék. Citromszín és hófehér. Kék és narancssárga. Pávaszem és gyászlepke. És Európa “kolibrije”, a szender. A piros futómuskátlin dolgozik nagy erőkkel, gyorsan röppen virágról virágra, lebegve szívja a nektárt, és néha utat enged egy-egy arra tévedő méhnek.

A falubeli gyümölcsfák ágait húzza a barack. A tuják, fenyvek, lombos fák madarakat őriznek, daluktól hangos az utca.

A minap láttam egy tövisszúró gébicset. Pontosabban egy pár tövisszúró gébicset. El is gondolkodtam, mit kereshet ez a madár a faluban. Egyéb alkalmakkor a közeli folyó nádsuhogásos partján bogarásznak, tán a közeli csipkerózsabokor lehet az otthonunk, lévén, van azon tüske elég, amire – mint jófajta éléskamrára – felhúzhatják a másnapi betevőt. Szóval, az a pár idebent, a faluban, viszonylag hosszú lábaikkal, fehér mintájukkal, a verebek között, meglepett… és örültem nekik.
Ma ők is messze jártak, talán egy kökényesbe húzódtak, vagy egy közeli málnabokor mélyére. Mert a Szél nagy úr. Szélben nem lehet repülni, szélben nincs bogár.

Talán minden kis fióka éhezik. Kivéve a tövisszúró gébics apróságait. Mert a szülő, a gondoskodó szülő ilyenkor lehúz egy kukacot, hernyót, akármit az “éléskamra” egyik töviséről, és éhes csemetéinek adja. Majd elégedett pillantással nyugtázza, hogy ma sem maradtak éhen.